Hitben és szeretetben

„Tóth Lajos tanár úr, aki a szlovákiai magyar kulturális élet hoszszú évek során át közmegbecsülésnek örvendő fáradhatatlan és eredményes szervezője volt, tíz évvel ezelőtt– a rendszerváltás kezdetén – társaival ismét újat és nagyot tett: Magángimnáziumot alapított Galántán.

Sokakkal együtt tanúja lehettem ennek a nemes és bátor elhatározásnak. Nem volt könnyű ez a döntés. A magániskolát járatlanúton kellett elindítani, és folyamatos működését bizonytalan viszonyok közt kellett biztosítani. Hiszen ha egy iskola megnyitja a kapuit, befogadja az első diákokat, akkor azok kezébe bizonyítványt, de nem csupán bizonyítványt kell adnia.

Jól emlékszem akkori beszélgetéseinkből Tóth Lajos tanár úrnak az induláskor meglévő töretlen hitére, bizakodására, hogy amit elkezdett, nem csupán megvalósíthatja, hanem meg is tarthatja., Emlékszem arra, hogy igazi iskolaalapítóként olyan társakat keresett, akik nem csupán tudást, hanem annál sokkal többet: az erkölcsi magatartás értékeire való nevelést is céljaik közé emelték.

Amikor meghívott a Magángimnázium tízéves fennállásának ünnepére és felkért, hogy szólaljak fel az ünnepi találkozón, amelyen számosan szólni fognak, megkérdeztem: mi legye az, amit felszólalásom vezérfonalává tegyek. Spontánul azt válaszolta: Hitben és szeretetben.

Oly közvetlenül és annyira a lelke mélyéből fakadt ez az óhaj, hogy utóbb fontolgatva annak mély igazságtartalmát, a cím akár a Galántai Magángimnázium jelmondatává is lehetne...”

„Hiszünk abban, hogy a szülők tapasztalják és tudják, hogy ebben az iskolában munkálkodó tanárok szeretettel foglalkoznak a tanítványaikkal, szeretettel oktatják őket. Ez a szeretet pedig nem csupán tudást követel és nyújt, szorgalmat igényel, hanem a tudásszerzés útján járóknak az utat is megvilágítja, segíti őket, hogy azon a célba el is jussanak.

Hiszünk abban, hogy ez az iskola, igazi Alma Materként, nem csupán néhány szükséges évre nyújt átmeneti otthont a tanulóknak, hanem a nagy múltú, régi iskolákhoz hasonlóan, az új hagyományok őrzőjévé, az egykori, a tanulópadok sorát már elhagyó diákok mindenkori otthonává lett és az is marad...”

„Hiszünk abban és kívánjuk, hogy az a szeretet, amely ennek

az iskolának falai közt otthonra lelt, termékeny és munkálkodó szeretetet teremt. Olyan közösséget hoz létre, amely nem az érettségi napján szűnik meg, hanem akkor válik állandóvá és szilárddá.

Hiszünk abban, hogy ebben az iskolában olyan közösség születik, amely idővel, amikor a tanulókból sikeres emberek lesznek, az iskola támogatásában is megmutatkozik majd. Sőt ezen túl még abban is, hogy igazi közösségként az egykori diákok az élet rögös útjain egymást is és szülőföldjük kultúráját is mindenkor segíteni, támogatni fogják.

Hiszünk és bízunk abban, hogy azok a tanulók, akik innen indulnak el az életútjára évek multával gyermekeiket kézen fogva hozzák ugyanebbe az iskolába, mert megtapasztalták, hogy ez az iskola jó, nem csak tudást, hanem az Istenbe vettet hitet, a mindent átható szeretetet, az emberi magatartást és népünk nemes hagyományainak őrzését egyaránt szolgálja.”

Püspöki Nagy Péter történész Budapest, 2002.június 7.