Iskolaalapítók misztériuma

Úgy gondolom, az iskolalapítás valamiképpen misztikus dolog. Vajon mi járhat a fejében annak, aki iskolát alapít, akár zord körülmények között is; és nem azonnal megtérülő, tetemes haszonnal kecsegtető tevékenységbe kezd: magánvállalkozásba, mint mondjuk menedzseriroda vagy étterem nyitásába, ingatlanközvetítésbe, esetleg egyebekbe? A napokban kezembe került egy újság. Az egyik képen afgán gyerekeket tanít valahol az utca porában egy derék, burnuszba burkolózott ember a tálib állások amerikai bombázásának másnapján. Egy árva tábla, vagy inkább csak deszkalap, a burnuszos alak meg a gyerekek –, mégis iskola. Az újrakezdés, a jövő, az élet látható. Egy iskola „születése” – hatványozott jelentőségű születés, amiképpen halála is sokszorosan az. Az iskola maga az élet, az iskolaalapítás misztériuma az élet misztériuma. Aki iskolát alapít, az életigenlő, annak nem az számít, hogy már galambősz és jóval kevesebb haj tapad a fejéhez, mint ifjúkorában, s nem is az a fontos, hogy már holnap „kaszáljon”, meggazdagodjon. Akinek iskolája van, szíve van. Hiszem, iskolát csak olyan ember hoz létre, akinek az számít, hogy a padokban a jövő reménysége, a csillogó szemű, izgő-mozgó kíváncsi gyerekek, a tudásmeghódítói ülnek. Az maga a csoda, ahogy bel#lük tervez#mérnök, üzletember, közgazdász, diplomata és... tanár lesz. Aki iskolát alapít, ezt a reménységet hordozza magában.

Galántán tízéves a magángimnázium. Ahol iskola van, jövő is van. Galántán egy évtizedig magyar tannyelvű magángimnázium volt, és vele magyar jövő is: két éve angol és magyar tannyelvű az iskola, de hiszem, e dél-szlovákiai kisvárosban európai és magyar is a jövő. Az iskolaalapító nem adja fel, dacolva a nehézségekkel, makacs elszántsággal tanít, épít, szervez, lohol, tárgyal – mikor mit kíván az élet, a gyerekek érdeke. Irigylésre méltó bátorságáért, kitartásáért, ügyszeretetéért, életszeretetéért, az iskolaalapításért. Tudja, miért teszi. Évről évre kinyílott értelmű gyerekek hagyják el az alma matert, akikről elmondhatja: a mi diákunk volt, „innen vitte tovább a tüzet”. Aki iskolát alapít, nem magáért csinálja, hanem mindannyiunkért, népéért, fajtájáért. S azt is tudja, olyan dologba kezdett, aminek legfeljebb csak sejteni lehet az eredményét: kiművelt emberfők tevékenységének kisugárzását, továbbhullámzását.

Vajon mennyi szeretetben, életmentésben, házban, gyárban, gépben, versben, tettben képeződik le mindez? Ki a megmondhatója? Kormányok, tervek, nyelvtörvények, diktátorok jöttek, majd mentek, ahogyan iskolaalapítók is. Maga a csoda – a szellem műhelyének, kikovácsolódásának misztériuma, amelynek helyet, otthont mindenmás előtt az iskola ad – marad. Az iskolaalapítók ennek a titoknak tudói.

A szerző egyetemi adjunktus