Felesleges a pánikroham

Az akkori, normálisnak nem mindig nevezhető állapotban még a szoba rendberakása is nagyobb izgalmakkal kecsegtet, mint a magolás és biflázás...

ĺgy hát a tanulás közben sokakban sorra születnek az elhatározások, mivel is fogja eltölteni a szünidő két hónapját – végre kiválogatja a nagy halom újságból, hogy mi az, amire még mindig szükség van, és mit lehetne nélkülözni, átrendezi a fiókját, megkeres egy rég elveszett, ám szívének rendkívül fényképet, elolvassa azokat a könyveket, amiket még iskolaidőben zsákmányolt az antikváriumban, és amelyeket olyan szívesen felütött volna akkor, amikor a történelemkönyv felett senyvedett.

Aztán a vizsgák végeztével, a bizonyítvány kézhez kapásával ezek a tervek egycsapásra feledésbe merülnek, vagyis, inkább átértékelődnek. Hiszen nem olyan fontos nekiállni mindjárt az első szabadnapon egy rakás folyóiratnak, mindenekelőtt a szabadságot kellene kiélvezni... ĺgy hát jönnek az édes semmittevés napjai, mindenféle előre eltervezett napirend nélkül...

És hipp-hopp itt a július vége. Na és a már említett pánik. „Hisz már csak egy hónap! Mire elég az?! Atyavilág, hát egy hónap alatt már ki sem alszom magam rendesen! Mikor fogom én magam kipihenni? És mikor válogatom ki az újságokat, rendezem át a fiókomat, keresem meg a fotót, és olvasom el a könyveket?“ Ilyenkor aztán az ember legszívesebben egyszerre csinálna mindent, mondjuk könyvvel a kezében rakosgatná fiókja tartalmát, és hasonlók. Persze ez lehetetlen, s ez csak tovább növeli a pánik érzését. Az ember végül belátja, a hátralévő csekély egy hónapban már úgysem tudja minezt megcsinálni, így hát gyorsan felhívja barátnőit, akiket még alig látott a nyáron, s megbeszél egy találkát velük.

S beszélgetés közben, elfeledkezve a pánikról, talán arra is rádöbben, hogy a szünidő nem verseny, és nem jár érte díj, ha valaki átrendezi a fiókját, vagy épp átválogatja a magazinokat, amik már évek óta békésen elvannak a helyükön. De még ha az is lenne, még nem késett le semmiről. Hisz még csak július vége van!