Évtizedek óta a tanári pályán

A diákok általában csak a szigorú tanárt látják abban az emberben, aki órát tart számukra, és nem tudatosítják, hogy a pedagógus is volt diák, neki is voltak tanulási gondjai. A tanári életpályáról Hlavács Máriával, a kassai Magyar Tannyelvű Középfokú Ipariskola és Kereskedelmi Akadémia nyugalmazott tanárával beszélgettünk.

Milyen tantárgyat szeretett, míg ön is iskolás volt?

Nyelvész létemre érdekes lesz, amit mondok: nagyon szerettem a matematikát. Eredetileg magyar-matematika szakra jelentkeztem, be is fejeztem két szemesztert, de amikor minden hallgató lemorzsolódott mellőlem erről a kombinációról, s én egyedül maradtam, az átlépés mellett döntöttem. ĺgy lettem végül szlovák szakos. A matematikát pedig azért szeretem igazán, mert logikus gondolkodást, az összefüggések megértését követeli meg az embertől, s véleményem szerint mindennek ez az alapja. Mindent könnyebb megtanulni, ha látjuk az összefüggéseket. Magyar-szlovák szakos tanár vagyok, de az utóbbi években már inkább csak magyar nyelvet és irodalmat tanítottam. Az említett két tantárgyon kívül azért közben tanítottam még polgári nevelést, etikát, jogi ismereteket is. Ezek mindig érdekes kihívást jelentettek, hiszen nekem is új dolgokkal kellett megismerkednem.

Voltak gondjai a tanulással iskoláskorában?

Szerencsés típus vagyok, nagyon könnyen és gyorsan megjegyeztem mindent. Ha az órán jó volt a magyarázat, és persze oda is figyeltem (általában igen), szinte alig kellett tanulnom, csak leírtam a házi feladatokat és kész. Egyébként igyekeztem minél jobb eredményt elérni, mert tudtam, hogy a felvételihez kell a jó bizonyítvány. Számomra az igazán komoly problémát a testnevelés, a rajz, az ének jelentette – de ezekből a tantárgyakból jó eredményt elérni nem tanulás, hanem adottság kérdése.

Miért éppen ezt a pályát választotta?

Mindig pedagógus akartam lenni. Ha gyerekkorunkban iskolásdit játszottunk, mindig én voltam a tanító néni. Miért? Szeretek emberek, fiatalok között lenni, s bizonyára úgy éreztem, tudok majd velük bánni.

Milyen tanárnak tartja magát?

Nehéz dolog saját magunkat megítélni. Emberként, tanárként mindig arra törekedtem, hogy megértő, türelmes, emberséges legyek. Jó néhány évvel ezelőtt mondta rólam az osztályfőnökének az egyik tanítványom, hogy „szigorú, de igazságos”.

Mit gondol, nem tanított sok felesleges dolgot?

Ha a falanszterre gondolok Az ember tragédiájából, akkor biztosan nagyon sokat, hiszen a szépirodalomnak, egyáltalán a művészeteknek nincs gyakorlati hasznuk. De nem lehet nélkülük élni. Az irodalmi művek olvasása, megbeszélése, elemzése során viselkedési módokat, emberi magatartást, életszemléletet és még sok minden mást – szépet, követendőt, esetleg kerülendőt – tanulhat meg mindenki.

Az óráin megtanult anyagot a diákjai hasznosítani tudták az életben?

Az előző válaszomból kiindulva, remélem, hogy igen. Ha pedig az általam oktatott nyelveket – a magyart és szlovákot – veszem figyelembe, akkor mindenképpen. Hiszen az anyanyelv fontosságát nem kell hangsúlyoznom, csak ismételni tudnám, amit ezzel kapcsolatban előttem már oly sokan és sokszor leírtak. A szlovák nyelv megfelelő szintű elsajátítása pedig, minden itt élő magyarnak saját érdeke.

Mit gondol, szerették, tisztelték önt a diákjai?

Ezt talán tőlük kellene megkérdezni. De úgy érzem, igen, mert sok év után is örülnek a találkozásnak. Még azok is, akiket valamilyen oknál fogva eltanácsoltunk az iskolából (igazgatóhelyettesként a tanulókkal adódó problémák megoldása többnyire az én feladatom volt). Az egyik fiú két puszi után elmondta, rettenetesen megbánta, amit tett, s szégyelli magát, hogy ő nem végezte el az iparit, mint az édesapja (akit kezdő pedagógusként szintén tanítottam).

Amikor oktatott, megfordult a fejében, hogy elhagyja a tanári pályát?

Egyetlen alkalommal merült fel bennem, hogy talán jobb lenne mással foglalkozni, de akkor sem a diákok miatt. Már nem is emlékszem, mi volt az oka, hiszen ennek majdnem harminc éve. De amikor végiggondoltam, hogy lesz egy íróasztal, meg néhány kolléga, mindjárt elment tőle a kedvem. Nem lett volna minden évben a kíváncsisággal teli várakozás: Milyenek lesznek az új diákok? Milyen lesz az új osztályom? A tanító a nemzet napszámosa, aki tudatosan választja ezt a pályát, tudatában van annak is, hogy nem várhat magas fizetést.

Csak azokat a diákokat kedvelte, akik maximumra teljesítettek az óráján?

Egyáltalán nem, hiszen mindenkinek lehet rossz napja, nem mindig nyújthatja a maximumot. Véleményem szerint nagyon fontos, hogy felmérjük, ki mire képes, s mindegyik tanulótól a képességeinek megfelelő teljesítményt kérjük számon. Azt viszont következetesen! Minden tanév elején el is szoktam ezt mondani az osztályban, hogy egyértelműek legyenek a játékszabályok.

Ön szerint a tanár lehet a diák barátja, vagy keményen kell fognia tanítványát, hogy sikeres ember váljék belőle?

Csakis barátja legyen, s ne ellensége! De atyai jó barát, aki idősebb, tapasztaltabb emberként segíti, neveli, tanítja. S mindenképpen előbbre teszem a nevelést, mert csak ezután jöhetnek az ismeretek, a tudás.

Mivel tölti a mindennapjait?

Szeptembertől még egy osztályban tanítok magyar nyelvet és irodalmat – igyekszünk majd minél jobban felkészülni az érettségire. A tanításon kívül pedig fordítok – tankönyveket, egyetemi jegyzeteket, bírósági szakértőként különféle szövegeket. Szórakozásként pedig olvasok, imádom a keresztrejtvényeket, a jó színházi előadásokat – igyekszem hasznosan tölteni az időmet. Minden esetre nagyon sokszor az az érzésem, hogy nyugalmazott pedagógusként még kevesebb időm van, mint azelőtt.