Ész vagy szív

Minden egy februári napon kezdődött. Vágy és öröm útján, de két hónappal később maga lett a pokol. A 23 éves lány gyermeket várt, de az apa erről tudomást sem akart venni. Csomagolt és otthagyta a lányt. Az élet nehezebb lett, a lány családjához fordult. Lázadása miatt kapcsolata már rég megszakadt velük, de most már nem volt más kiút, szüksége volt a szüleire. A lány rettegett a szigorú erkölcsöket valló családfőtől, de elérkezett a pillanat. Apa és lánya egymással szemben állt. Az apa bús, barna szemeit lányára helyezte, aki nem mert a szemébe nézni. Sokáig álltak csendben, a szobát átjárta a feszültség. Egyikük sem tudta, hogy mit mondjon. A lány végre összeszedte minden bátorságát, feltekintett apjára könnyekkel szemében. Csak annyit tudott mondani, hogy: apa... Apa és lánya, úgy ölelte egymást, mint az előtt talán soha. Az apa nem korholta, nem szidta, csak támaszt nyújtott neki, és visszafogadta az „elveszett” kislányát.

Teltek a hónapok és a pocak egyre nagyobb és nagyobb lett. A gyermek apja nem kereste őket. Családja oly nagy szeretettel és megértéssel fogadta, hogy bánata fokozatosan örömmé vált. Már minden megvolt a babaszoíbában, már csak a baba hiányzott, de ő is megérkezett... A lány karjában tartva gyermekét csodálta annak gyönyörű sötét szemét, fekete hajacskáját, apró, kis kezét, piciny száját. Tudta, hogy a kis jövevény a legszebb ajándéka az élettől. Tudta, hogy azt az apróságot szüleinek köszönheti, hiszen ha nem segítenek neki, nem tudta volna egyedül, a nagyvárosban felnevelni. Akik miatt egykor úgy érezte, hogy megfullad, azok húzták ki süllyedő hajójából. (am)