Azok a csodálatos macsekok...

Már Kipling megírta, hogy a macska magányosan sétál, a maga útját járja, és ha kedve tartja, benéz az emberekhez is... Ha a macska kedve tartja! Nem pedig az emberé! ĺgy hát az embereknek lassan rá kellett döbbenniük, hogy a macsekokkal nem olyan egyszerű a szelídítési folyamat. S hiába hisszük ma, hogy már ismerjük ezeket a szeretnivaló kis lényeket, ők minduntalan meggyőznek az ellenkezőjéről. Ugyanis öntörvényűek, azt teszik, ami éppen jólesik, néha napokat barangolnak az erdőben vadászva, néha pedig unottan figyelik, ahogy az egerek tőlük néhány centiméterre falatoznak a sajtból, és csak úgy két dorombolás között kapják el, mondhatni fél manccsal. (És vannak köztük olyanok is, akik adott helyzetben megijednek a kis szürke rágcsálótól, de ezt hagyjuk, nem szeretnék senkit sem szégyenbe hozni...) A lényeg az, hogy a macska egyáltalán nem használható a cincogi népség kiirtására, s aki pusztán ebből a célból szerez be egy cirmost, az biztosan csalódni fog. A macska ugyanis semmire nem használható, de ha partnerként kezeljük, sokminden-ben a segítségünkre lehet. Hisz manapság már az orvosok is elismerik, hogy egy békésen szuszogó alvó cicus jótékonyan befolyásolja a társaságában lévő emberek vérnyomását, oldja a feszültséget, teljesen ellazítja őket. A macska ugyanis sosem ideges. Azt teszi, amit éppen jónak lát, nem aggódik a jövő miatt, s ha csak lehet, élvezi a jelent, a szikrázó napsütést a kert hűs füvében vagy a kinti hóesést a szoba jóleső melegében. Elégedettsége jeléül pedig hangosan dorombol, olyan megnyugtatóan, hogy egycsapásra messzinek tetszenek a problémák, és nekünk is kedvünk támad elnyúlni őkelme mellett és együtt dorombolni vele.

A macskák tehát nagyon kellemes társaságnak bizonyulnak, azonban fontos észben tartanunk, hogy nem lehet rájuk parancsolni, hogy na most aztán tessék elnyúlni és oldani a feszültséget! A macskáknak ugyanis akadhat más dolguk is. Főleg a kandúrok szeretnek napokra eltűnni, hogy aztán karmolás- és harapásnyomokkal térjenek haza, és elvárják, hogy odaadóan ápoljuk a sebeiket. S mikor felépülnek, irány ismét a banda, s újra udvarolni kezdenek annak a csinos tigriscsíkosnak a szomszédból. Na akkor aztán zeng a ház, nyáron pedig aranyos puha kiscicákkal bővül a környék macskanépessége...

A kicsik pedig rendkívül játékosak, mindenre felmásznak, legyen az mászásra alkalmas (fa, bokor, inda) vagy mászásra kevésbé alkalmas tárgy (függöny, emberi láb). S ha meghódították az újabb magaslatot, jön a kétségbeesett nyivák, mert ugye le is kellene valahogy jutni onnét... De vannak igen bátor cicák is, akik jajvaszékelő nyávogás helyett minden különösebb gondolkodás nélkül leugranak a négyméteres szilvafa legtetejéből is! Hisz aki macska, talpra esik!

Nem véletlen, hogy a cicák olyan népszerűek! Mindenki ismeri Garfieldot, a lusta macskát, Szilvesztert és Tomot, akik Csőrike illetve Jerry elfogására specializálták magukat (tegyük hozzá, igencsak sikertelenül). A valamirevaló boszorkányok oldalán ott púpol egy kormos szépség, viszont a fehér perzsától még a múmia is retteg...

Sokféle filmszerepükből is láthatjuk, de magunk is macskát tartva méginkább meggyőződhetünk róla, hogy ahány macska, annyiféle személyiség. Egyesek vakmerőek, mások félénkebbek, egyesek könnyen barátkoznak, mások teljesen zárkózottak. Mindegyikük személyre szóló bánásmódot igényel. Ilyenek ők, a macskák, akiket egyes emberek hajlamosak a közönséges macska szókapcsolattal letudni, s a kétlábúaknál jóval alacsonyabb rendű fajként kezelni...

Pedig Mark Twain is megmondta: „Ha az embert kereszteznék a macskával, ő ugyan tökéletesebbé válna általa – de mit rontana ez a macskán!“