Az őrült visszatért

Fatboy Slim visszatért – egyrészt négy év után ismét nagylemezzel jelentkezett, másrészt utazott egy kicsit az időben: a kilencvenes években általa feltalált big beattől a hatvanas évek szörf- és hippi-zenéihez. Azért saját magát sem tagadta meg: van itt néhány sláger, amik tuti robbantanak minden buliban.

Az idén negyvenegy éves Norman Cook régi motoros a popszakmában, volt tagja a Housemartinsnak, adott ki lemezt Pizzaman, Freak Power, Mighty Dub Katz neveken (vagy ezek egy része együttes volt? Ki követi már?); 1997-ben megalkotta a big beat stílust Fatboy Slim néven elkövetett Better Living Through Chemistry albumával, a következő évben pedig a klubokban hatalmas népszerűségre szert tett műfajt a slágerlisták élvonalába katapultálta. The Rockafeller Skank, ez volt a kulcs – a fankszólbradör, így talán többet mond. Ez a szám, bár már hat éves, még mindig tuti sláger. Ha nagyon nem akarnak táncolni a buliban, elég csak ezt benyomni, és mindenki megőrül. Alkalmazzák is ezt a trükköt sokan (például a Szigeten az ember nem tud negyedórát sétálni anélkül, hogy legalább egyszer meg ne hallja a varázsigét: „Check it out now...”. A big beat a megfelelő pillanatban, a megfelelő arányban házasította össze a rockzenéből (gátlástalanul) összelopkodott gitárokat, a felelőtlen ökörködést (vicces hangminták, idióta effektek, lassítás, megfordítás, ilyesmi), a technóban alkalmazott a puttyogó szintiket és a fertőző, táncra csábító tördelt dobalapokat.

A recept nagy sikert ért el, ám a mozgalom gyors felfutás után hamar le is csengett: jó volt, hatásos volt, de túlzottan egyhangúnak bizonyult. Ha hallottál három big beat-slágert, a negyedik trükkjeit már fejből fújtad; ami végül is nem baj, ha táncolni akarsz, de az, ha zenét hallgatni is. Fatboy Slim 2000-ben a Halfway Between the Gutter and the Stars hosszú című albumán más irányba próbálkozott, a dance (house, trance) elemei is feltűntek a sok minta közt. Aztán négy év relatív csend (azért relatív, mert volt persze filmzene, mixlemez, remixek), egy kis magánéleti válság, és tavaly tél elején, nagyjából négy év után megjelent az új album: Palookaville. Egyesek a legérettebb lemezének tartják, mások komolytalan, nevetséges próbálkozásnak. Voltaképpen mindekét oldal képviselőinek megvan a maga igazsága.

A big beat-hatásoktól leginkább mentes North West Three nem túl komolyan vehető érzelmeskedő darab; az egyik ütősnek szánt, a régi Fatboyra leginkább hasonlító big beat, a Slash Dot Slash viszont a túlzott, nem elég erős komolytalankodás példája. De bőven vannak nagyszerű darabok is. A Put It Back Together, melyben Damon Albarn vendégszerepel, helyet kaphatott volna a legutóbbi Blur-lemezen is (amelynek részben Cook volt a producere); a nem túlzottan harsány, ám igen húzós Wonderful Night is nagyszerű hip hopos darab (a furcsa, de jó hangú Lateef énekbeszédével). Aztán vannak persze számok, amik nem illenek ebbe a hippis vonulatba. A Jin Go Lo Ba például erős acides bugyborékoló szintivel és sűrű, törzsi dobokkal operál (meg persze még sok mindennel, latinos kórussal például); igazi partibomba, az ember alig bírja meghallgatni anélkül, hogy táncra ne akarjon perdülni. Szóval a Palookaville felemás; jobbik feléből simán össze lehetne rakni az év dance-albumát. (s)