Audioslave – Amerika büszkesége

Ismerősnek tűnt a fickó, de nem jöttem rá, hogy ki ő. Néhány nappal később ismét megláttam, az akkor debütáló Audioslave nevű zenekar klipjében. Ott már felismertem – Chris Cornell, az egykori Soundgarden énekese volt a rejtélyes nyilatkozó. A grunge vezető együttesének feloszlása után készített egy szólóalbumot, majd nyoma veszett. Az eltelt időszakban alaposan megváltozott, mint kiderült, abszolvált néhány elvonókúrát, végül rátalált három zenész.

Az Audioslave története 2000-ben indult, amikor a Rage Against The Machine énekese és fő ideológusa, Zack de la Rocha fogta a sátorfáját és lelépett, magára hagyva társait: Tom Morello gitárost, Tim Commerford basszusgitárost és Brad Wilk dobost. Ők négyen éveken keresztül a világ lázadó ifjúságának kedvencei voltak a társadalmi problémákat feszegető és hatalomellenes dalaikkal. A faképnél hagyott zenészek gyorsan eldöntötték: közösen folytatják tovább egy új együttesben, és arra jutottak, hogy a Soundgarden elfelejtett énekese pótolhatja leginkább lelécelt vezérüket. Sokan nem értették, miért pont ő, félő volt, hogy a rap-metál és a kilencvenes években fénykorát elő seattle-i grunge öszszeboronálásából semmi jó nem sül ki. A kezdet a kétkedőket igazolta, az akkor még Civilian néven működő csapat indulása nem volt zökkenőmentes, de aztán egymásra találtak. 2002 novemberében megjelent első albumukon szerencsére nem a két stílusirányzatból indultak ki, hanem a klasszikus hard-rock irányába vitték el a hangzásukat. A lemezből azóta elfogyott ötmillió – ebből közel hárommillió hazájukban.

A zenészek áprilisban a mai amerikai rockzenekarok közül elsőként léphettek fel Kubában, 60 ezer ember előtt. Májusban került a boltokba második, Out Of Exile című korongjuk, amelyet két és fél hét alatt rögzítettek. „Tökéletesen megismertük egymást, igazi banda vagyunk” – ezzel magyarázta a gyors és kreatív stúdiómunkát az énekes. Amíg az első lemezen még hallható volt kis szakadék a RATM-tagok és Cornell zenei világa között, addig az új anyagon már egységes és egyéni hangzással bíró zenekarrá váltak. Zúzos rockdalok és lassúbb felvételek szerepelnek a korongon, fele-fele arányban. Az inspirációt főleg a hetvenes évek hard-rockjából merítették – a Led Zeppelint és a Black Sabbath-ot idéző szerzemények nyújtják a legjobb pillanatokat. Az albumból az Egyesült Államokban a megjelenés hetében 263 ezret adtak el, és azóta is világszerte szépen fogy.

Az USA-nak szüksége volt az Audioslave-re (és még pár hasonlóan jó együttesre), hogy bebizonyítsa a nagyvilágnak: az amerikai rockzene túljutott a kilencvenes évek második felében tapasztalt válságán.