A mindennapok hősei

Hallunk néha olyan emberekről, akik önkéntesen, viszonzatlanul segítenek másokon. Vannak, akik büszkélkednek, kérkednek vele, de vannak olyanok is, akik névtelenül, a háttérből egyengetik mások útját. Ezek az emberek példaképül szolgálhatnak azok számára, akik cselekedeteiket csodálják, s hasonló tulajdonságokkal szeretnének rendelkezni.

Nem abból áll a hősködés, amit a televízió képernyőjén látunk. A világon sehol sem léteznek izomagyú Herkulesek és supermanek, akik megmentik világunkat a pusztulástól. Csak a melengető, simogató szeretet, mert ez az igazi hős fegyvere, és nem pedig a pénz. Eddig sosem gondolkodtam ezen, egészen addig, míg a tévé egyik csatornáján azt nem láttam, hogy a háborút túlélő gyerekek életét egy egyesület próbálta elviselhetőbbé tenni, segíteni. Ami engem leginkább meghatott, az az volt, hogy az egyesület tagjai 14–19 éves fiatalok voltak, akik a csatatérré vált városokban és falvakban maguk is elvesztették családjukat. Hiába várt a takarítás, a szemem a televízió képernyőjére tapadt, mélységesen megindított a fiatalok harca. Ők a szememben igazi hősöknek számítottak, és számítanak még ma is. Bár nincs példaképem, gyakran figyelek fel olyan tinikre, akiknek megnyerő a fellépésük és a viselkedésük, én is szeretnék hasonló értékekkel és tulajdonságokkal rendelkezni.

Hősnek lenni azonban nem könnyű, mert csak azok lehetnek igazi példaképek, akik valamilyen rossz esemény hatására képesek bárkit tiszta szívből, önzetlenül szeretni és segíteni. Mert a pénz semmit sem jelent azok számára, akik szomorúak, bánkódnak. A belső fájdalmat csak szeretettel és odafigyeléssel lehet tompítani.