A kommunikáció csapdái

A jó benyomáskeltés, a kommunikáció sikerét a gesztusaink és az arckifejezésünk alapozza meg (ezek több mint ötven százalékban, hangunk pedig közel negyven százalékban felelős a sikerért). Mondanivalónk tartalma mintha nem is lenne fontos: alig hét százaléknyi szerepe van a sikerben.

A kommunikáció folyamata könnyen kisiklik. Bár az üzenet tartalmát nem lehet megkerülni, a kutatók szerint csak ritkán figyelünk közvetlenül beszélgetőpartnerünk szavaira. A megkérdezettek arról számoltak be, hogy sokkal gyakrabban gondolkodnak azon, vajon mi volt a másik szándéka az elmondottakkal, hogyan értsék az üzenetet. Másrészről saját üzeneteink is gyakran burkoltak, általában akkor, ha félünk az elutasítástól, igényeink el nem ismerésétől.

A kutatók tapasztalatai szerint a mindennapi stressz túlterhelő hatásának nagy szerepe van ebben az „információkat visszatartó kommunikációban”. Tele van a fejünk mindenfélével, nem igazán figyelünk partnerünk üzeneteire. A neurobiológusok szerint az agy egy jól körülhatárolható központja felelős azért, hogy a számunkra feleslegesnek látszó közlések tartalmát egyszerűen kizárjuk az észlelésből. A gyermekek már korán megtanulják, hogy alkalmazkodniuk kell a felnőttekhez, csak akkor számíthatnak igényeik kielégítésére, ha sikerül azonos hullámhosszra kerülniük velük. Nem csoda, hogy tudat alatt leginkább az foglalkoztatja őket, hogyan bánnak velük, mi történik, ha kifejezik az érzéseiket, vágyaikat. Meg kell tanulniuk úgy irányítani a kommunikáció folyamatát, hogy megkapják, amire vágynak. Ebben azonban még a felnőttek sem mindig sikeresek. Rejtett üzenetet hordozhat az a kérdés, amikor egy lány a vidámparkban megkérdezi a barátját, van-e kedve hamburgert enni – nevezetesen azt, hogy a lány éhes. Ha a fiú erre nem érzékeny, akkor egy félig odavetett nemmel – a kérdésre jogosan válaszolva! – megakadályozza az igény kielégítését. Nem utolsósorban ezzel azt a kellemetlen érzést kelti a lányban, hogy már megint nem értették meg, nem figyeltek rá, és ez akár a kapcsolat végét is jelentheti. Az ehhez hasonló helyzeteket úgy kerülhetjük el, ha konkrétan megnevezzük igényeinket. Valószínűleg a fiú sem mondott volna nemet, ha a lány azt mondja: enne egy hamburgert…

Mi a teendő, ha mégis az előbbihez hasonló helyzetbe kerülünk? Először is, vegyük észre, hogy valami nincs rendben. Amikor úgy érezzük, felmegy a pumpánk, mert már megint nem értettek meg minket, akkor ellenőrizzük, hogy vajon ő hogyan értelmezte az üzenetünket. Próbáljuk meg másképp megfogalmazni, mi volt a szándékunk, igényünk. Ha sikerült egy, a kutatók által én-üzenetnek nevezett megfelelő közlést alkotnunk, kiszabadulhatunk a burkolt kommunikáció csapdájából. Mindössze meg kell tanulnunk kifejezni, hogy a partner meghatározott viselkedése egy adott helyzetben mit váltott ki bennünk. A hamburgeres példánk esetében: „Amikor nemet mondtál, csalódott lettem. Szerettem volna enni, és azt gondoltam, neked is van kedved.”

Azt, hogy mi jár a másik fejében, visszakérdezéssel ellenőrizhetjük. Gyakorlatilag mindannyian a saját kis világunkban élünk, ahol gondolataink tömege vesz körül bennünket. Egy-egy kívülről érkező üzenet néha egészen más reakciót vált ki belőlünk, mint azt az üzenet feladója várná. Ilyenkor érdemes kérdésekkel tisztázni a helyzetet. (p, he)