A kékfestés receptjét titkosírással jegyezték fel

Minden anyag között könnyedén felismerhető a kékfestett kelme, mely egyik oldalán mintás, a fonákján azonban egyszínű. Készítésének titka avatatlanok előtt rejtve marad, története azonban megismerhető. A kékfestő anyag mintázása a több ezer éves batikolásból ered. A festésre szánt fehér pamut- vagy lenvászonra először – mintafával, nyomódúccal – egy viaszos védőréteget nyomtak, amit nem fogott meg a kék festék, és ezért ott fehéren, vagyis festetlen maradt a minta. (A védőréteg öszszetétele a mesterek féltve őrzött kincse volt. Receptjét titkosírással jegyezték fel, az unokák pedig csak hosszas fejtörés során találták meg a megoldást.) Mikor a védőréteg megszáradt, már jöhetett is az összetéveszthetetlen színű kék festék a festőfürdőben. Az indigót vasgálic és mész segítségével redukálják, és a megfelelő sűrűségben töltik bele a festőkádakba (küpákba), ahol belemerítik az anyagot.

Áztatják, majd szellőztetik.

Az eddig zöld színű indigó a levegő hatására oxidálódik és megkékül. A kelme végleges színét az határozza meg, mennyiszer mártották-levegőztették az anyagot.

Európában a kelmefestők eleinte a festőcsüllengő nevű növényből nyerték a kék színt, de India felfedezése után hajószámra érkezett a tartósabb hatást biztosító indigó. A XVIII. században Európában egyre több manufaktúra létesült, rohamosan fejlődött a textilfestő ipar, a mintakincs is egyre csak gyarapodott. Az új eljárások között kialakult a reservnyomású kékfestés is. A XVIII. század közepére már egész Európában ezt a technológiát alkalmazták, így gyakori volt a kékfestős kendők, terítők, ingek, szoknyák, kötények, de még ágyneműk használata is.

Aztán az ipari fejlődés következtében a XIX. században ez a manufakturális ipar hanyatlásnak indult. Megváltozott a falusi életforma, és a városi ipari munkások „korszerű” viselete nem tartott igényt a kékfestett kelmékre. A kékfestés kihalóban lévő textilfestő eljárás lett. (nm)