Irodalmi rovarhatározó

„A cím [...] mindig dilettánsgyanúba hozza az embert” – itt mégis találó. A kevés európaiak egyikétől, Márai Sándortól eredeztethető. Nézzük akár az írói önmitológia, akár a kortársi (és utókori) közkép felől, igazán jellemző nyitómozzanat. Többszörösen is. Nem a fellengzős, önnön elmésségében fürdőző bölcselet, hanem egyfajta póztalan okosság, amely sosem terjed túl a tapasztalatok formás csoportosításának és mindig ízléses, egyszersmind meggyőző elősorolásának terepén. Az anyaországi félóriások mezőnyét takarja: róluk szól e könyv, és persze arról, hogy olvasni jó, nemcsak a remekműveket, de a meghatóan poros regényeket is. Pannon írástudók, formátumos költők, ígéretes elbeszélők és hétpróbás dilettánsok, mártírhalált halt tehetségek vagy a derékhadhoz sorolt outsiderek – jobb-rosszabb párhuzamok egész serege kínálkozik a mai olvasó számára, ha a békebeli magyar arisztokrácia e körpanorámáját kívánja értelmezni.

A gyűjtőre („Mikor a hóhért dicsérik…”) – aki tevékeny irodalmi mindenes, enciklopédista, egyszersmind megtestesült anekdotafigura is lehetne – rátalált a nagy irodalomtörténeti feladat, és László Ferenc mintha újjászületett volna a letűnt literátorok bőrében. Maga is egyike lenne a múlt századi irodalmunk fakult emlékű ködlovagjainak? Arcélei persze olykor többet árulnak el a szerző hol gyermekien nyílt, hol frusztrált személyiségéről, mint a modellekről, ám ez nem csökkenti az írások becsét. A rengeteg pletyka és adoma, irodalomtörténeti érdekesség, kultúrhistóriai adalék egyszerre dokumentarista igénnyel és merészen látomásos felidézéssel színesíti a 33 pályaképet. Unaloműző múltidézését kortörténeti adalékokkal gazdagítja, olvasható stílusban, ítélkező szándék nélkül. Rövid jellemzései szinte kivétel nélkül mintaszerűek.

„Szórakoztatóan bonyodalmas, máskor meg pusztán túlbonyolított mondatai, obligát önironizáló szabadkozásai, s a kritikákban is terebélyesedő írói én túlcsordulásai írásművészetének állandó ismertetőjegyeivé váltak” – egy-egy szellemes fordulata, frivolan kétértelmű poénja elevenen ragadhat meg emlékeinkben. S ez néha bőven több, mint amit irodalomtörténetünk néhány bérelt helyű klasszikusáról mondhatunk. A higgadt hang biztos kritikai érzékéről ad tanúbizonyságot, pazar megfigyelőképessége pedig az irodalmi élet hivatott megörökítőjévé teszi.

Akad ugyan némi stiláris nonchalance, ami a szóismétlések, zökkenők, vargabetűk gyakoriságában és egyéb apró fésületlenségekben érhető tetten, kísérletező kedve, történeti és képzőművészeti látóköre azonban jókora nyereséget jelent e szövegeknek. Mindezt megtoldja a szenvtelen előadásmód könnyed fegyelmével, fortélyoktól sem tartózkodva, ugyanakkor indulatok és szájbarágós didaxisok nélkül.

Telivér szépírónk nagy idők bőbeszédű tanújaként és kritikusként elkötelezett hívévé, lelkes népszerűsítőjévé vált megénekelt sorstársainak. Életvitelükbe bele-belebrummogta filozófiai gondolatainak öszvérbasszusát, így találva rá saját, keresetlenségig könnyed hangjára. Mindig szabatos, komorságában is szellemes, cizelláltan poentírozó, kipellengérező írásait lapozgatva nemegyszer hangos kacajra fakadhatunk, leginkább ott, ahol „zavarba ejtően hű képét adja Huligániának, istenhátamögöttiségével, kultikus csodabogaraival, Sároshirtelenddel és az Abaújnyomoródi Rétekkel egyetemben. Amíg a szent haza itt Huligánia néven pertraktáltatik”, másutt „Buzdugániaként egzisztál, darályoktól és deregélyektől mindinkább elárasztva.”

E hatalmas munka visszatérés a filológusi induláshoz: ezernyi dokumentumrészlet kollázsa, amelynek a korszak legalább annyira szuverén főszereplője, mint Petőfi. Felvállaltan szubjektív és az impressziók után bátran induló kikutatás az írott szövegről, irodalomról prófétáló, s már a címével is tüntető remekmű, mely akár csevegő korrajznak és az anekdotikus irodalomtörténet mintadarabjának is tekinthető. Nyelvezete igazi előkelő próza, melyben vegyül a filozofikus megközelítés az ironikus bújócskázással és az eposzi elbeszélésmód változatos eszközeivel. A fesztelen és szellemes társalgási hang, a riposztok és poénok könnyed kijátszása megbízhatóan formás, változatos és nívós. Némi szépelgő szecesszióval telítődnek ugyan ontológiai és ismeretelméleti fejtegetései, bár az író önálló filozófiai traktátusokkal is előáll.

Egyszerre kínál reflexív önéletrajzi beszámolót és jól poentírozott könnyűműfaj-történeti elbeszélést, melyben a fordulatos pályafutások ürügyén valóságos színház- és sajtótörténeti lexikon teljességére tör.

Egy-egy jellemzésében magamra ismerhetnék, mint hivatásos olvasó és/vagy félhivatásos író: „Munkaidejét letudva pedig a Hungária mélyvizében és egyéb irodalmi búsulókban kereste a felüdülést.” S bár e történet túlontúl kerek, megnyert engem is, hozzávetőleg az örökkévalóság számára. Csak az a „büdös Utókor” ne lenne gondban mindezzel… Magyar irodalmi rovarhatározónk akár botránykő (de minimum -kavics!) is lehetne. Szépirodalmi szenzáció így is, de micsoda skandallumként robbanna, ha a jelenkori versfaragókat, tolltörő írnokokat listázná! Még többen rajonganának érte, s néhányan még el is olvasnák. A huszonegyedik századi (h)arcok, képek, önarcképek, elkülönböző jellemrajzok, ismert és jellemzően rosszmájú anekdoták indexre kerülnének, máglyán égnének. Miután ajánlottuk önöknek.

Kaszás Dávid