„Meggyógyultam, hogy anya lehessek...”

„24 éves koromban kezdődött az a folyamat, amelynek a végére anorexiássá váltam. Először csak erőteljes diétázásba kezdtem, mert nem voltam megelégedve az alakommal. Anyám úgy tett, mintha nem venné észre, apám pedig egész egyszerűen nem vett róla tudomást – az volt a benyomásom, mintha cinkosságot vállalt volna velem. Később szerelmi életemben csalódás következett be: otthagyott a férfi, akit szerettem. Már egyáltalán nem volt kedvem enni, rohamosan fogyni kezdtem. A szüleim aggódni kezdtek emiatt, és úgy láttam, az egész családom ezzel foglalkozik. Rövidesen bekövetkezett, amitől annyira féltek: gyakorlatilag abbahagytam az evést. Nem sovány akartam lenni többé, hanem sokkal inkább „eltűnni” a környezetemből. A munka alibit jelentett a számomra. A barátaim elhűlve figyelmeztettek, hogy „elveszek” a ruháimban, de nem hallgattam rájuk: szépnek találtam magam, és úgy éreztem, tele vagyok energiával. Egy napon hallottam, hogy az utcán egy kislány azt kiáltja a társainak: „Nézzétek ezeket a pipaszár lábakat”. Hazaérve belenéztem a tükörbe, és azt mondtam magamnak: „Nagyon sovány vagy!” De furcsa módon elégedett voltam a külsőmmel. E pillanatban váltam anorexiássá. Korábban úgy adtam le a kilóimból, hogy nem vetettem számot vele, mert jobban éreztem magam a soványságomtól. Aztán ez kihívás lett a számomra, majd kötelezettség. Gyerekruhákat kezdtem vásárolni magamnak, melltartót nem viseltem. Csak a bébiknek vagy kisgyerekeknek való ételeket szerettem, azokból eszegettem. Emellett evési módszereket találtam ki magamnak. Például, soha nem ettem meg teljesen azt, ami előttem volt. Egy mandarinból csak két gerezd fogyott el, a többit eltettem másnapra, a „bébipapi” is kitartott több alkalomra.

Anyám semmit nem értett abból, ami a szeme előtt történt velem. Mikor meglátott, kétségbeesett a látványtól. Igyekezett finomakat főzni, elsősorban a korábbi kedvenc ételeimet – de hiába. Egy napon mégis kikértem egy orvos tanácsát az egészségi állapotommal kapcsolatban, mert Marokkóba készültem vakációra (ahová már nagyon régóta vágytam). Ekkor az orvos megmért: ruhástól, cipőstől 40 kg-t nyomtam. Azt mondta: „Nem utazhat el, ha nem szed fel legalább 2 kg-t, két héten belül”. Ez volt az első alkalom, hogy a súlyom gátat szabott a vágyaimnak.

A gyógyszerészem is megállapította: „Maga beteg.” Én torokgyulladásra hivatkoztam, de ő arra kért, nézzek magamra: ritkul a hajam, holtsápadt vagyok. Miután megtettem, hazarohantam, és azt mondtam anyámnak: „szinte nincs hajam, és olyan állapotban vagyok, hogy legszívesebben kiugranék az ablakon”. Ő nem vette komolyan a dolgot, már oda se figyelt rám. „Hát akkor mi értelme van annak, hogy nem eszem, ha senki sem értékeli?” – döbbentem rá. Ekkor kezdtem el újra enni, mert el akartam jutni Marokkóba. Mikor visszatértem a nyaralásomból, felszedtem néhány kilót. Emiatt dühös lettem, ismét fogyókúrázni kezdtem, és rosszul éreztem magam. Az orvos ekkor már arra figyelmeztetett, hogy ha így folytatom, meddő leszek, soha nem lehet gyerekem. Ettől megijedtem, és „öngyógyításba” kezdtem, hogy egy napon anya lehessek. Egyébként ma már újra szerelmes vagyok. Két év magány után ismét van kedvem a szerelemhez. Híztam, és egyedül is rávettem magam, hogy újra „emberhez méltón” táplálkozzam. Véletlen, vagy sem, a barátomnak a sovány nők tetszenek. Ezért diétázom ugyan, de a normális keretek között. A majdani gyermek utáni vágyam megakadályoz abban, hogy visszaessem az anorexiába. Sőt, még pszichológushoz is járok, és merek tőle segítséget kérni gyenge pillanataimban”.