A legkritikusabb helyzetben sem szabad pánikba esni!

Az Ulm–Stuttgart autópályán egy Ford kisbusz 100 km/órás sebességgel haladt Stuttgart felé, kilenc nyaralóval és csomagjaikkal. Bal hátsó gumija defektet kapott, a vezető túl erősen fékezett, a busz megpördült, majd átbukott az autópályát kettéválasztó sávon. Ellenirányból egy Mercedes közeledett, 170 km/órás sebességgel; ennek vezetője éppen egy teherautót előzött, amikor az átzuhanó kisbusz mintegy 80 méternyi távolságban keresztben megállt előtte a bal sávban. A veszélyes szituáció, amelyben egyik pillanatról a másikra találta magát, annyira megdöbbentette a luxuskocsi sofőrjét, hogy nem tudta levenni szemét a látványról. A helyzet villámgyors kiértékelésére, „egérút” keresésére nem volt képes, csupán a vezetési reflexei működtek még: minden erejével beletaposott a fékbe. Csúnya mutatvány következett: a rövid útszakaszon nem sok sebességet vesztett kocsi szinte megcélozta orrával a kisbuszt, és frontálisan az oldalába rohant. Hat embernek kellett az életével fizetnie azért, mert a Mercedes vezetőjének idegei felmondták a szolgálatot.

Nem látta meg – ahogyan sajnos a vészhelyzetbe került legtöbb gépkocsivezető nem látja meg – a baleset elkerülésének lehetőségét. Pánikba esett, tekintetét az előtte felbukkant akadályra szegezte, és mintegy hipnotikus állapotban le nem vette róla egészen addig, amíg belé nem rohant. Ahhoz, hogy az ehhez hasonló sorsot elkerüljük, a legkritikusabb közlekedési helyzetben is meg kell tanulnunk uralkodni az idegeinken, hogy a félelemérzés ne bénítsa meg ítélő- és cselekvőképességünket. Ezt a képességet kizárólag úgy sajátíthatjuk el, ha módszeresen hozzászoktatjuk magunkat a veszélyhez. De milyen is a veszélyhez szoktatás gyakorlata, és főleg hogyan sajátítható el?

Mint láthattuk, a pániknak és az idegek teljes rövidzárlatának oka a félelem, pontosabban a pillanatnyi rémület. Ez a váratlanul adódó kritikus közlekedési helyzetekben a tanácstalanságból és a tehetetlenségérzetből adódik, holott minden ilyen helyzetben lehet tenni valamit, ami legalábbis enyhíti a következményeket. Sőt, számos esetben egérút, vészkijárat” is kínálkozik, csak meg kell találni a rendelkezésünkre álló néhány másodperc alatt. A Mercedes vezetőjének például meg kellett volna próbálkoznia azzal, hogy egy villámgyors manőverrel bevágódik az éppen megelőzött teherautó elé. Nem lett volna kockázatmentes manőver, hiszen még csak néhány méternyivel volt előtte, de így akár el is kerülhette volna a balesetet. A másik egérút a bal oldalon kínálkozott: ha közvetlenül a pályaelválasztó szalagkorlát mellé kormányozza a kocsiját, és azt akár súrolva is, de megpróbál elrobogni a Ford mellett, legfeljebb a két kocsi sarka koccan össze, tragikus következmények nélkül. Arra kell tehát rászoktatnunk magunkat, hogy a legváratlanabbul felbukkant akadályoktól se rémüljünk meg, a lehető leggyorsabb mérlegeléssel próbáljuk megtalálni a kiutat, és az ehhez szükséges manővert vezetéstechnikailag végre tudjuk hajtani. Az értelem taktikai parancsait kell követnünk ahelyett, hogy értelmetlen izomreflexeknek engedelmeskednénk (pl. pánikszerű fékezés). Mindezt persze nem tudatosan előidézett valós közlekedési vészhelyzetekben kell gyakorolnunk, hanem a fantáziánk segítségével. Amikor például autópályán 130 km/órás sebességgel robogunk, képzeljük el, hogy az előttünk haladó teherautóról kizuhan az útra egy betontömb vagy egy acélkonténer. A másodperc törtrésze alatt fel kell mérnünk, hogy képesek vagyunk-e pusztán fékezéssel elkerülni az ütközést, vagy egyáltalán fékezhetünk-e: nem túl csúszós hozzá az útfelület, nem jön közvetlenül mögöttünk egy másik kocsi? S ha a fékezést bármilyen oknál fogva nem találjuk optimális megoldásnak, máris a vészkijárato(ka)t kell keresnünk. Próbáljuk felmérni, hogyan tudnánk „elslisszolni” az akadály mellet, az útpálya melyik szélén kínálkozik erre jobb lehetőség. Ezt követően – természetesen szintén csak gondolatban – rá kell magunkat erőszakolnunk a reflexeinkkel, netán az életösztönünkkel is ellenkező manőver végrehajtására. Még akkor is, ha előre látjuk: végighorzsoljuk a kocsi oldalát, elsodrunk egy jelzőtáblát, netán becsúszunk az árokba. Mindez messze nem járhat olyan súlyos következményekkel, mint a frontális ütközés. Aláhúzva és összegezve a következő három alapelv szerint kéne cselekednünk, ha az elmondottakhoz hasonló vészhelyzetbe kerülünk a volán mögött:

1. A lehető leggyorsabban le kell venni tekintetünket az előttünk felbukkant akadályról;

2. Vészkijáratot kell keresnünk, és még akkor is errefelé kell menekülnünk, ha kocsink közben kisebb károsodást szenved;

3. A frontális ütközést minden körülmények között el kell kerülnünk!

(Szakirodalom nyomán: V. Gy.)