Zöld ládák bástyái

A múlt héten öntözni kellett, e héten a vihar háromszor elvert mindent, egyszer még jég is esett. János megint a kertben szöszmötöl. Mióta az ideggyulladás tönkretette a lábát, nem ülhet gépre. Leszázalékolták, megélni nem nagyon lehet, így hát a mama régi kis háza mellett levő kertben kertészkedni kezdett. Neki mindig szezon van. Most éppen uborkaszezon. Nagy tábla hirdette a ház falán, mi minden kapható a portán bévül. Amíg le nem vettették Jánossal, olyan indoklással, hogy már pedig az közterületen levő reklámnak minősül, amiért illetéket kell fizetni. János nem jogász, csak egy egyszeri ember. Olyan, aki úgy gondolja, ha a saját házának falára kiteszi a táblát, akkor az rendben van, még ha az utca felé fordul is a fene ette táblája. Levette inkább, jobb a békesség, még a végén ráküldenek valami ellenőrt, aztán fizethet. Mert nincs az az ellenőr, amelyik ne találna hibát valamiben. Pedig ő csak mint őstermelő tizennégy árnyi területen termel. Egy kis uborkát, egy kis paprikát meg ami megterem. Drágállják a népek az uborkát. Tizenötért megy kilója. Ha olcsóbban akarná adni, be is szánthatná az egészet, mert nem érné meg. Egy kiló előállítását még nem számolta ki, de az biztos, a jó mag, a vegyszerek, a talaj-előkészítés, trágyázás, gyomtalanítás sok pénzbe kerül. Aztán vagy esik, vagy nem. Ha sok esik, akkor jön a levélsárgulás, ha kevés esik, akkor valami más. Fene ette az egészet, sehogy se jó. Szedni pedig naponta kell, néha reggel is, este is. Másképp nincs értelme. Az ár pedig ennyi. Nem nagy haszonkulcs. Reggeltől napestig tartó munkáért. János jövőre már lehet, hogy bele se fog. Uborkaszezon? Azt ő nem ismeri. Csak aztán télen honnan lesz savanyúság az asztalon, ha mindenki abbahagyja?