Washington útitervének esélyei

A béketerv tehát a demokrácia megteremtését várja el a palesztinoktól – azt, ami mindeddig egyetlen arab országnak sem sikerült. Sem a dollármilliárdokban úszó olajmonarchiáknak, sem a nyugati politikai orientációjú, szekuláris Egyiptomnak, sem a mérsékelt berendezkedéséről ismert Tunéziának vagy Marokkónak. Az arab világ súlyos demokratikus deficitjét a politikai elemzők komoly problémaként emlegetik. Vajon miképp sikerül majd a demokratikus átmenet épp a palesztinoknak, akik az arab–iszlám világ Nyugat-, Amerika- és Izrael-ellenes harcának letéteményesei, szimbólumai? A palesztin nép remekel az önfeláldozó (és főleg izraelieket föláldozó) küzdelemben, de nem sokat tud felmutatni a békés infrastruktúra megteremtésében. Minden tévénéző százszor látta már Arafatot, amint szónokol, körülzárt rezidenciájában a győzelem jelét mutatja, lerombolt menekülttábort látogat meg – de ki látta őt, akár a „békefolyamat” éveiben, amint megnyit egy könyvtárat, átad egy buszpályaudvart, felavat egy uszodát? A nyugati (és persze az arab) média nem ezért szereti őt és a palesztin népet. Építeni más népek is tudnak – de nemzedékek óta folyamatosan szabadságharcot vívni: ez a palesztinok specialitása! Már a sokadik generáció nő fel a palesztin menekülttáborok agyonzsúfolt, kietlen világában, ahol egy családban nem ritka a nyolc-tíz gyerek – követve Jasszer Arafat tanítását, mely szerint „a palesztinok legerősebb fegyvere a palesztin anyák méhe”. Az iskolában a gyerekek elsősorban nem idegen nyelvet, számítástechnikát, hasznavehető szakmát tanulnak, hanem szózatokat Palesztina felszabadításáról és a cionista megszállók elleni harcról. A szakadatlan harc és erőszak a palesztin kultúra alapelemévé vált. A társadalom infrastruktúrája is ennek megfelelően alakult ki: burjánzanak a fegyveres szervezetek, de alig léteznek civil csoportok. Senki sem hallott még palesztin városszépítőkről, környezetvédőkről, önkéntes parképítőkről. A palesztin társadalom szinte egydimenziós: főfoglalkozásban vívja szabadságharcát – vagyis a katonai logika felfalta, bekebelezte a civil társadalmat, a demokrácia talpkövét. Ezt a társadalmat kellene a washingtoni útiterv szerint demokratikus üzemmódra átállítani – két év alatt! Az új palesztin miniszterelnök, Abu Mazen politikai üzenetét, mely szerint a palesztinok a terrorral semmit sem értek el, csak saját hátországukat tették tönkre, nagyon szívesen hallgatják – Izraelben és Amerikában. Otthon azonban ennek a gondolatnak nincs bázisa: meglehet, sokan vélekednek így, szervezkedni azonban e gondolat hívei nemigen tudnak. Abu Mazent, akit a Nyugat kikiáltott a béke és a demokrácia hívének, a palesztin „utca” hangadói nem támogatják. Arafatot, korrupt rendszere miatt, nagyon sokan utálták, és inkább a megalkuvást nem ismerő, tiszta szívvel gyilkoló Hamásszal szimpatizáltak, ám most, hogy az Amerika és a Nyugat által rákényszerített Abu Mazennel viaskodik, a nép Arafathoz húz, hisz ebben a felállásban ő védi a palesztin szuverenitást a Nagy Sátánnal szemben. Abu Mazentől, az új miniszterelnöktől és Mohamed Dahlantól, az új belbiztonsági minisztertől azt várja Bush elnök, hogy lefegyverzik a terrorszervezeteket: a Hamászt és az Iszlám Dzsihádot. De Abu Mazen ezt akkor sem próbálná meg, ha volnának rá eszközei: az (ön)gyilkos mészárlás kultuszát magasra lobbantó Hamász népszerű; aki megpróbálna vele leszámolni, az maga követne el politikai öngyilkosságot. A miniszterelnök tehát tárgyalni próbál a terrorszervezetekkel, ám úgy tűnik, hiába az egyiptomi közvetítés: a Hamász és az Iszlám Dzsihád, a fenyegetések és ígéretek ellenére sem bólintottak rá a tűzszünetre. Ám izraeli oldalon sem tetszik mindenkinek a tűzszünet: ők a terroristák lefegyverzését akarják, s attól tartanak, a fanatikusok csak infrastruktúrájuk újjáépítésére használnák ki a fegyvernyugvást. Mikor május utolsó napjaiban Ariel Saron kormánya (csekély többséggel) elfogadta a road mapet, a tel-avivi tőzsde égig szárnyalt a boldogságtól. Izrael ugyanis alapvetően nyugati berendezkedésű ország: van fejlett civil infrastruktúra, amely hasznot húz(na) a békéből. Palesztin oldalon azonban csak a háborús logikán működő infrastruktúra fejlett: nincsenek bankok, szállodák, étteremláncok, egyesületek... És vajon mit várhat a békétől egy Fatah- vagy Hamász-harcos, aki kisgyerek kora óta a „felszabadító háború” gőzében él, használható szakmája nincs, egyetlen munkalehetősége a fegyveres szervezetek valamelyike? Mindezt szem előtt tartva, vajon hiheti-e egyetlen józanul gondolkodó ember, hogy a genezise óta szüntelenül harcoló palesztin társadalom két év alatt áttér a békés termelő életmódra? Ehhez nem csupán adminisztratív intézkedésekre volna szükség, hanem az egész intézményrendszer újjáépítésére, egy kultúra átprogramozására.

A szerző szociológus