Világpolitikai nagyüzem

Annál a Havelnél, aki az Egyesült Államokban (és a világban) jelenleg tán nagyobb tiszteletnek örvend, mint hazájában, ahol az államfői bársonyszékben eltöltött, s mindennapi gondokkal, harcokkal, perpatvarokkal teletűzdelt több mint 12 év után bizony egykori népszerűsége jócskán megkopott. De hát ez már így szokott lenni, nincs ebben semmi különleges. Havel három hónap múlva távozik hivatalából, búcsút mond a hivatalos nagypolitikának. Nem titok, hogy a NATO mostani csúcstalálkozója – amelyre a szervezet történetében első ízben kerül sor Kelet-Európában, tehát egy új tagállam, egy volt „ellenség” területén – bizonyos mértékben azért került Prágába, hogy a 66 éves cseh államfő méltó búcsút vehessen a világ politikusaitól. Bizonyára nem véletlen, hogy az a nagyszabású díszvacsora, amelyet Havel szerdán este adott a részt vevő államfők és kormányfők részére az ősrégi Hradzsin termeiben, a hivatalos NATO-programban a következő cím alatt volt feltüntetve: Búcsú Václav Haveltől, s nem pedig Václav Havel búcsúja XY-tól. A különbség lényegi.

Csehország számára a csúcstalálkozó mindenképpen megtiszteltetés és elismerés. Ennek ellenére tudni kell, hogy bár a csehek kétharmada elégedett az ország NATO-tagságával, s csak 23 százaléka nem, a csúcstalálkozó prágai megrendezését csupán 39 százalékuk támogatta. Ugyanakkor 49 százalékuk azt gondolja, hogy a csúcs Csehországnak semmi jót sem hoz, s csupán gondokat, kiadásokat jelent. A NATO-tagság értéke a cseh lakosság körében az utóbbi három év alatt – Csehország Lengyelországgal és Magyarországgal együtt 1999 márciusa óta tagja a szervezetnek – azonban megnőtt. 1999 tavaszán ugyanis csak az emberek 49 százaléka méltányolta a NATO-tagságot a jelenlegi kétharmaddal szemben. A helyzet változása a szociológusok szerint a feszült nemzetközi helyzet, az Amerika-ellenes terrorista támadások következménye. A csehek 45 százaléka szerint a tagság erősíti az ország nemzetközi pozícióit.

Nem kétséges: az ilyen megfontolások nagy szerepet játszanak abban, hogy a NATO-tagság iránt nagy az érdeklődés. Prágában minden jel szerint újabb hét kelet-európai, volt szocialista államot vesznek fel a szervezetbe: Bulgária, Észtország, Lettország, Litvánia, Románia, Szlovákia és Szlovénia. A szervezet eddigi fél évszázados történetében ez lesz a legnagyobb szabású bővítés. Ez a lépés mindenképpen történelmi jelentőségű és mértékű. Bár a NATO-tagok közül hiányzik Oroszország, illetve néhány más kelet-európai ország, mégis most első ízben kerül így egy tető alá a volt „Nyugat” és a „Kelet”, s jön létre egy, az európai kontinens nagy részét magába foglaló katonai-politikai szervezet.

Nyilvánvaló, hogy a keleti irányú bővítés második körével maga a NATO is alapvetően átalakul, s egészen új geopolitikai helyzet jön létre. Nem tartom véletlennek George Robertson azon nyilatkozatát, amelyben a NATO-főtitkár arról beszélt, hogy a problémát nem a bővítés formális eldöntése, jóváhagyása jelenti, hanem az, ami azután fog következni. Meggyőződésem, hogy Robertson a fején találta a szöget. Az eddigi NATO-tagok döntő többsége ugyanis fejlett ipari állam volt, míg a mostani új tagok az európai kontinens jóval szegényebb, fejletlenebb részét képviselik – gazdaságilag, társadalmilag és politikailag is – és akarva-akaratlanul magukkal hozzák a szervezetbe gondjaikat, bajaikat. Például a nemzetiségi problémákat, a több országba szétszórt magyarság problémáját. Most ezekkel a NATO-nak is egészen konkrétan szembesülnie kell, akárcsak néhány év múlva az Európai Uniónak, ha oda a kelet-európai országok egy részét felveszik.

A Szovjetunió összeomlásával a kilencvenes évekre ugyanis megszűnt a „szocialista és a polgári demokrata” vagy kevésbé ideologikusan a Moszkva és Washington vezette táborok világméretű szembenállása, s mára mind a fejlett Nyugat, mind a kevésbé fejlett Kelet is egy új, mindenkit érintő kihívással néz szembe: a terrorizmussal. Maga a terrorizmus nem új, különböző formákban a történelem folyamán mindig is jelen volt, s mindig is egyike volt a „fegyvereknek”. Mára azonban a világ változott meg, illetve azok a lehetőségek, erők nőttek meg szinte ellenőrizhetetlenül nagyra, amelyek bizonyos helyzetben egy-egy személy kezében összpontosulhatnak. És már nem csak atombombákról van szó. Láttuk: néhány arab a megtámadhatatlannak vélt Amerikában tudott olyan célokat megsemmisíteni, illetve elérni egy-két civil repülőgéppel, mint a manhattani felhőkarcolók vagy a washingtoni védelmi minisztérium. A csecsenek pedig Oroszország szívében, Moszkvában tudtak sikeresen 800 személyt foglyul ejteni, s az oroszok csak mérgező gázzal, nagy emberáldozatok árán és nem éppen humánus módon semlegesítették őket. Most nem politikailag minősítek, csak az ügyek technika oldalára hívom fel a figyelmet. Nem kell túlságosan nagy képzelőerő ahhoz, hogy azt is észrevegyük: ezek az események a modern világ rendkívül törékeny voltát is bizonyítják. Ma már nincs nagy kínai fal, amely mögé el lehet bújni, s el lehet rejteni valamit. Már nem egyszerűen egy hadsereg áll fel egy másikkal szemben a csatamezőn. Ma az egész világ a csatamező. A mai világ, akár tetszik, akár nem bizony, bizony egyetemes, globális, sőt egyre globálisabb. S a világméretű kihívásokra csak világméretű választ lehet adni. Máskülönben nincs esély az emberiség túlélésére, hosszú távon semmiképpen sem. ĺgy a NATO is keresni fogja, mert keresni kényszerül, új arculatát, s már Prágában megpróbál valamiféle választ megfogalmazni az új kor kihívásaira. Mindenki előtt nyilvánvaló, hogy ennek a feladatnak csak egy kibővült és megújhodott, európai léptékű NATO tud megfelelni. A válaszadásra természetesen egyetlen csúcs nem elegendő, ez egy jóval hosszabb folyamat. Ezért is kell azonban már most bevonni katonailag, politikailag, gazdaságilag a kevésbé fejlett, kisebb teljesítőképességű országokat is. A felvétel, mint mindig, most is elsősorban nagypolitika. S a nagypolitikának, a világpolitikának most egyértelműen érdeke, hogy a NATO kibővüljön, mert biztonságpolitikai szerepét hosszabb távon és megbízhatóan csak így töltheti be. Nyilvánvaló, hogy ennek egyik alapeleme az Oroszországgal való együttműködés fejlesztése is. Bár Vlagyimir Putyin orosz elnök nem vesz részt Prágában a NATO-fórumon, ezen a téren is előrelépés várható. Bush ugyanis európai útja során a Putyinnal való találkozót sem hagyta ki. Ez újabb bizonyítéka annak, hogy az utóbbi években valóban nagyot változott a világ.