Veszélyes játékok

Az, hogy az államfő és a megválasztott, de ki nem nevezett főügyész csatájának egyik vesztese az alkotmánybíróság presztízse lehet, nem súlytalan téma. A második Fico-kormány első évét összességében is az jellemzi, hogy azok a hivatalos intézmények, amelyek részben a demokratikus ellenőrzés szerepét töltik be, részben pedig presztízsükkel legitimitást adnak magának az államnak, sokszor kerülnek aktuálpolitikai csatározások célkeresztjébe. (Nem volt ez egyébként másként a korábbi ciklusokban sem, de az elmúlt évben különösen elszaporodtak ezek az ügyek.) A sor hosszú: ott van a már említett, ki nem nevezett főügyész, aki belátható időn belül biztos nem tudja elfoglalni hivatalát, ha egyáltalán valaha betöltheti a pozíciót amelybe megválasztották. Arról nem is beszélve, hogy a Smer számára viszonylag nehéz lesz olyan releváns jelöltet találnia erre a pozícióra, aki egy ilyen zűrös helyzetben is hajlandó elvállalni a tisztséget. Aztán ott van az államfő, akit az ország jelentős része tart a Smer-hatalom szövetségesének, és aki a jelek szerint kifejezetten szívesen nyúl bele pártpolitikai ügyekbe is, ha lehetőség adódik rá. A Számvevőszék vezetőjének széke szintén üres, kifejezetten azért, mert a Smer ügyes politikai csapdát állított a megosztott ellenzéknek, amely képtelen a közös kiállásra. De a Nemzeti Emlékezet Intézetének vezetőjét sem sikerült csont nélkül megválasztani, és az új vezető vállát máris nyomja megválasztásának dicstelen előzménye.

 Ebbe a rendszerbe illeszkedik az alkotmánybíróságot érő presztízsveszteség is. Jól látható a trend: a pártpolitika bedarálja a demokratikus intézményeket, amelyek élére gyakran vagy pártkatonák, vagy pedig kompromisszumkényszer esetén szándékoltan impotens jelöltek kerülnek. A magyarországi események pedig azt mutatják, hogy ha egy ilyen politikai közhangulat mellett a kormánypárt kezébe átlag feletti hatalom kerül, akkor a bedarálást szívesen elviszi egészen az extrémitásokig. Szlovákiában azért nem extrém a helyzet, de ebből a szempontból egyáltalán nem is jó. Nemzetközi trend, hogy fogyatkozóban van a bizalom a politikai intézmények iránt: az még hagyján, hogy a parlamentet, a politikai pártokat és a kormányt nem szeretik az emberek, egészen addig, amíg magát a demokráciát, mint értéket és célt nem vetik el. Jelenleg úgy tűnik, kitart a bizalom a demokráciával szemben. De nehéz elképzelni, hogy akkor, ha a legfontosabb demokratikus intézményekben megrendül a bizalom, presztízsük a nullára esik a politikai játékok miatt, mi lesz az az ok, ami miatt a demokrácia mint olyan meg tudja tartani ázsióját. Hosszú távon tehát komoly problémákra lehet számítani e téren: a tétek sokkal nagyobbak, mint azon politikai játékok haszna, amelyek kedvéért a pártok szétcincálják ezen intézmények megbecsültségét.