Vascipő

Aprólékosan ugyan nem jegyeztem meg a hírt, lényeg az, hogy van egy bizonyos terület Budapesten, a Duna partján, ahonnan negyvennégyben – s itt nem számítanak évszázadváltások – pár idióta és szadista állat gyerekeket, nagyapákat, mamákat lőtt a folyóba. Előtte természetesen még vérig alázták őket, már, ha volt mit olyan embereken, akik tudták, hogy hova viszik őket... A megalázás egyik – sorsukra nézve bagatell – pillanata volt, amikor kivetkőztették őket az utolsó ruhájukból is, naná, cipő. A cipők a tömeggyilkosság után ottmaradtak – talán mert a fiúknak nem kellettek, büdösek voltak, használtak, csámpásak, ki tudja... A cipőkből több mint fél évszázad múltán egy szobrászmester vascipőket faragott, vas, bronz, öntvény?..., amelyek az akkori bűntett helyszínén voltak hivatva – memento moriként – dokumentálni, hogy szennyeztük a partot és a folyót – lásd Nagy Lajostól Danilo Kišig. Na most az van, hogy ezekből a vascipőkből sokat elloptak, eltörtek, elhegesztettek, eltüntettek, levágtak. Egyszer régen, gyerekkoromban olvastam egy olyan mesét, ha jól emlékszem, skandináv forrásból, hogy az a lány, aki a kenyérre lép, a pokolba jut. De ez így röhejes. Életekről van szó, s azok tiszteletéről. Most már értem, miért lehet – akár megélhetési akcióként – ellopni Schubert zselízi, parkbeli büsztjét, s miért egyre több a zombi, a zombi, aki nem is csak megélni akar belőle, egyszer, de akkor aztán alaposan...