Változás nélkül bukás

Ami fél éve még elképzelhetetlennek tűnt, az megvalósulni látszik: gőzerővel tárgyal a Híd és az MKP vezetősége a választási koalícióról. „Nem ezt akartátok? Akkor kuss, és ne nyafogjatok” – mondhatnánk az egyik pártelnök utóbbi hónapokban bemutatott kommunikációs stílusában. Lehet, hogy valakik ennyivel is megelégednek, de talán többek nevében írhatom, hogy nem pont ezt akarjuk.

Persze nem az a lényeges, hogy a kommentáríró mit szeretne, hanem, hogy mi fog működni a választáson és mi hozhat eredményt? Hiszen önmagában a 7 százalék megugrása és ezzel a parlamenti jelenlét csak eszköz, a cél a honi magyarság megmaradásának és fejlődésének előmozdítása. Az, amit látunk és sejtünk a háttérből, a 7 százalék alattit vetíti előre.

A tárgyalásokkal az az egyik alapprobléma, hogy átláthatatlanok. A választók nem tudják, ki milyen feltételekkel akar koalíciót kötni, mit akar elérni és hogyan. A transzparencia ma alapelvárás, különösen fontos ez a támogatottsági deficittel küszködő pártok esetében. Akiket a választók folyamatosan – és egyre nagyobb arányú – távolmaradással büntetnek, azoknak nyitniuk kell, a választók számára átlátható, őket bevonó lépéseket tenni. Nem elég azt mondani, nesze nektek, ezt akartátok, akkor szavazzátok meg, különben ti lesztek a felelősök a bukásért! A politika akkor transzparens és polgárközpontú, ha nemcsak a voksokat várja gőgösen, hanem menet közben is kommunikál, vitára buzdít, beemel a folyamatokba. Csak akkor mondhatja teljes joggal a politikus: tessék, tudjátok, hogy mit, miért és hogyan tettünk, kérjük a szavazataitokat!

Az átláthatatlanság miatt csak sejteni lehet, mi zajlik a háttérben, az viszont sok jóval egyelőre nem kecsegtet. Sokan sokszor leírták, hogy a felvidéki magyar politika egyik problémája a tartalmi kifulladás. Folyamatosan fogyunk, a déli országrész pedig az elmúlt 30 év egyik legnagyobb vesztese. Ezekre a problémákra reagálni kell a kínálat szintjén. A magyar választók egy jelentős része nem azért akar magyar koalícióra szavazni, mert az nevében hordozza a magyar jelzőt, hanem azért, mert az ő és a társadalom problémáival foglalkozik, azokra kíván megoldást találni.

Hasonlóan fontosak a személyi kérdések. Az elmúlt évtized tele volt sérelmekkel, szakításokkal, szakmai szinten pedig kevés említésre méltó eseményt tartogatott a felvidéki magyarság számára. Tömören: az inkább gyorsan feledjük kategóriába tartozik. Nagyon nehéz elképzelni, hogy a választók tömött sorokban mennének szavazni egy olyan listára, amely az elmúlt évtizedek leharcolt figuráival lesz tele. Lehet, hogy X vagy Y 7, 9, vagy 13 éve ennyi meg ennyi karikát hozott, de az már a múlt. Čaputová vagy a progresszívek EP-sikere, a 2017-es megyei és a tavalyi önkormányzati választások mind azt mutatta, hogy a választók új embereket akarnak – senki se áltassa magát azzal, hogy csak a magyar szavazó annyira „visszamaradt”, hogy megelégszik az elhasználódott bútordarabokkal is. Egy minimális és szimbolikus személyi „takarítást” sem eredményező egyezség hiteltelen lesz a választók jelentős részének szemében.

Arról nem is beszélve, hogy a választás nem légüres térben fog zajlani: míg a szlovák térfélen, elsősorban az ellenzékben új arcok, új pártok és új megközelítések csapnak össze, addig mi szavazzunk azokra, akik még Mečiar idejében kezdték a szakmát, azóta is pótolhatatlannak érzik magukat, és semmi újat sem tudnak mondani?