Vállalkozás, nyelv, ideológia

Egy meghívott előadó, aki az egyik legnagyobb regionális dél-szlovákiai fesztivált szervezi, vállalhatatlan pozícióból bonyolódott vitába a nyelvhasználatról, a magyarság felvállalásáról és a fesztivál közösségépítő vonzatairól. Mindezt úgy, hogy az érintett rendezvény Szlovákiában szlovákul kommunikál a célközönségével, nem pedig kétnyelvűen, így eleve nagyon kevés tere volt arra, hogy meglegyen az erkölcsi fölénye.  A vállalkozói nyelvhasználat kérdése több éve égető probléma, hiszen a vizuális kétnyelvűség, a magyar vagy kétnyelvű feliratok és a magyar nyelv élő szóban történő használata központi szerepet játszhat a közösség megmaradásában.  Van előrelépés is e téren, hiszen egyrészt létezik a civil mozgalmak részéről nyomásgyakorlás (ami az utóbbi időben nem annyira látható, mint lehetne), ugyanakkor rengeteg rossz példát is ismerünk. Mindannyian találkozunk egynyelvű feliratokkal és egynyelvű plakátokkal, magyarul beszélni nem hajlandóalkalmazottakkal. Az eddigi akciók kétségtelen haszna, hogy kialakulhatott a közmegegyezés: szükség van magyar vagy kétnyelvű feliratokra – a közösség iránti tiszteletből, vagy akár a vállalkozók jól felfogott, saját gazdasági érdekéből. Ezzel párhuzamosan viszont maradtak kibeszéletlen tabutémák, problémák, amelyeknél még az első lépéseket sem tettük meg. Nem lett továbbgondolva, milyen konkrét okuk lehet a vállalkozóknak arra, hogy ne használják a magyar nyelvet, sőt eltitkolják nyelvtudásukat. Hiányoznak az adatok, statisztikák. Ezek hiányában csak egyéni rémtörténetekre lehet hagyatkozni: a magyar szóra az üzletből kiforduló szlovák vevőkre, névtelen feljelentésekre, a magyarság felvállalása miatt keletkező gazdasági veszteségre. Emellett élénken tartja magát az a – statisztikákkal még nem igazolt – felvetés, hogy a magyarul kommunikálás önmagában is képes tömegesen megszólítani a magyar turistákat, miközben más legendák szerint a határ menti városokba egyre kevesebben járnak át délről, és nem lehet őket megfogni a magyar reklámokkal. Miután hiányoznak a szükséges számok, marad az eseti nyomásgyakorlás és a jogos felvetésekre érkező kínos magyarázkodás a vállalkozók részéről. Nem túl hatékonymódszer.  A kétnyelvűség felvállalása és terjesztése mögé szakmai szervezeteknek kell odaállniuk, olyan tevékenységet kell elvégezni, amelyet máshol sikerült (például Kolozsvárott az Igen, tessék! aktivistái). Fel kell mérni, hogy az egyszeri vállalkozó miért használja, vagy miért nem használja a magyar nyelvet. Meg kell tudni, milyen hasznot hoz egy üzletnek a kétnyelvű kommunikáció, vagy ha veszteséget okoz, az pontosan miben is nyilvánul meg. Ki kell deríteni, létezik-e szlovák fogyasztói intolerancia, és ha igen, ki kell találni, hogyan lehet azt felszámolni. A feladat adott.