Valamiről hallgatunk

Nyomorult kis busszal indultunk első nyugati utunkra mi-után megnyíltak a határok. Az új nemzedék már nem tudja elképzelni, milyen öröm volt az, milyen felszabadultság, amikor jó meglett emberekként első alkalommal hajtottunk végig a pozsonyi Bécsi úton, s léptük át a nyugati határt. Megéltük, ezt is megélhettük, hogy szabad lett számunkra a világ. Az pedig külön csoda volt, hogy – mivel éjszaka utaztunk – Németországban elszunnyadtunk, hajnalban pedig Franciaországban ébredtünk, s a kutya nem bolygatott bennünket, hogy hahó, emberek!, megérkeztek a francia–német határra, útlevélvizsgálat következik. Mehettünk keresztül-kasul Európán... az oly nagyon áhított Európán. Mentünk hát Párizsba, a szerelem és a fény városába. Volt schillingünk, márkánk meg frankunk, de nem nagyon költöttünk. Számítva az iszonyatos árakra, vittünk magunkkal elemózsiát, táskából ettünk, nem étteremben. Csórók voltunk, mi tagadás. Úgy éreztem, mindenki látja rajtam, hogy valamiféle szibírszkij turíszt vagyok. Hiába igyekeztem, próbáltam szuggerálni magam, hogy ne érezzem magamat idegennek, nem ment. Nem ment Európában európainak lenni.

Na, aztán megérkeztünk hivatalosan is Európába. Azóta nem voltam „Európában”, ha tehettem, inkább Afrikát választottam, Tunéziát és Egyiptomot. Mert itt Európában nagy a nyomás, és gondolom, egyre nagyobb lesz. A megkerülhetetlen lakásfenntartási kiadások emelkedése mellett idén uniós nyomásra a részben nélkülözhető, ám sokak számára létszükségletnek számító dolgok is drágulnak: így többet kell fizetni az égetett szeszért és a cigarettáért. Az EU normáinak megfelelve ugyanis 2007-re ezer szál cigaretta árának 64 eurónak megfelelő jövedéki adót kell tartalmaznia. Egye fene, mit füstölgök, mondhatnám, hiszen jómagam nem füstölgök. De mégis füstölgök, mert valahogy irritál, hogy úgy tűnik, adóügyben igencsak forszírozzák közeledésünket Európához, miközben a bérezés EU-s előírásairól nem beszélünk. Még meddig nem?