Újra napirenden a dekrétumok

Prága szerdán késő este a sikeres uniós népszavazás kapcsán nyilatkozatot adott ki, amelyben leszögezte: a cseh kormány az Európai Unió közelgő kibővítését döntő lépésnek tekinti afelé, hogy a történelemben első ízben az egész európai kontinens békés úton egyesüljön. Nyilatkozatában a cseh kabinet nagyra értékelte azt, hogy az európai közösség képes volt túltenni magát a II. világháború borzalmas következményein, s azokat a kölcsönös megbékéléssel és együttműködéssel helyettesíteni.

„A II. világháború, valamint az azt közvetlenül követő időszak mai szempontból sem elfogadható eseményeit és tetteit, amelyek szintén számos emberi tragédiát, szenvedést és áldozatot jelentettek, már nem lehet meg nem történtté tenni. A Cseh Köztársaság azonban meg van győződve arról, hogy Európa történelmének e sötét fejezetei már nem fogják terhelni az európai nemzetek együttélését, s belépésünk az Európai Unióba egyben kiteljesedése lesz a kölcsönös megbékélésnek szomszédainkkal az 1997-ben aláírt cseh–német megbékélési nyilatkozat szellemében, amelyet a kormány ezen az úton továbbra is a legfontosabb mérföldkőnek tart” – szögezte le a dokumentum, amelyben Prága tehát hivatalosan elismerte: a II. világháború utáni események mai szempontból számára is elfogadhatatlanok. Ez nyilvánvalóan az akkori csehszlovákiai német és magyar (bár a magyarokkal a csehek a szövetségi Csehszlovákia szétválása után nem foglalkoznak azzal az indoklással, hogy ez most már csak Pozsonyt érinti, ami szerintem nem indokolt, s nem elfogadható) kisebbséget érinti, amelyet Prága akkoriban kollektív módon háborús bűnösnek nyilvánított, tagjait megfosztotta állampolgári jogaitól és vagyonától, majd mintegy hárommillió németet kitelepített az országból. A magyarok kitelepítését a potsdami nagyhatalmi konferencia 1945 augusztusában – a németektől eltérően – semmiféle módon nem hagyta jóvá. A szudétanémet kérdés azóta súlyosan terheli Prága viszonyát Berlinnel és Béccsel. A Vladimír Špidla vezette kabinet állásfoglalása így bizonyos hangsúlyeltolódást, előrelépést jelent a háború utáni helyzet értékelésében. Az 1997-es cseh–német nyilatkozatban a csehek csak azt ismerték el, hogy a kitelepítés úgynevezett szervezetlen szakaszában – tehát a nagyhatalmi konferencia előtt – történtek túlkapások, s ezt sajnálják. Az új megfogalmazás, amelyet egyébként Václav Klaus államfő alkalmazott először röviddel a márciusi hivatalba való beiktatása után kiadott nyilatkozatában, közelebb vitte a cseh álláspontot afelé, hogy a II. világháború után a német (és a magyar) kisebbséggel szemben jogtalanság történt, amiből az is következik, hogy van mit jóvátenni.

A másik oldalon a németek is léptek, illetve tettek egy gesztust, ami egyáltalán nem elhanyagolható. Gerhard Schröder német szociáldemokrata kancellár a Passauer Neue Presse című német lap csütörtöki kiadásában megjelent interjújában kijelentette, hogy a Beneš-dekrétumokkal Prága Csehszlovákia náci megszállására reagált. Megjegyezte: bár a német kormány a szudétanémetek háború utáni kitelepítését Csehszlovákiából továbbra is jogsértésnek tekinti, úgy véli, hogy Csehországnak az Európai Unióba való belépése után a múlt kérdései egyre inkább a háttérbe szorulnak. Bár nem hivatalos dokumentumról, hanem csak egy kancellári interjúról van szó, az abban elhangzott sommás, de lényeges értékelés – Csehszlovákia német megszállása közvetlen kapcsolatban van a Beneš-dekrétumokkal, illetve konkrétan a szudétanémeteket sújtó intézkedésekkel, s a kettőt nem lehet külön-külön értékelni – viszont Berlin részéről tett komoly lépés a cseh hivatalos álláspont felé.

Mindkét fél tett tehát egy gesztust, amelyet a német konzervatív CDU/CSU vezette ellenzék által pénteken a német szövetségi felsőházban elfogadtatott nyilatkozata semmiképpen sem torpedóz meg, csupán mintegy kiegészíti a képet, hogy a valóság igenis nagyon bonyolult, s – gesztus ide, gesztus oda – a probléma megoldása a továbbiakban sem lesz könnyű. Špidla sietett is azonnal kijelenteni, hogy a szövetségi parlament felsőházának nyilatkozata, amely a Beneš-dekrétumok hatályon kívül helyezését követelte Prágától, nem lesz hatással a hivatalos cseh álláspontra. „Ez egy olyan vélemény, amelyet ők (CDU/CSU) már régóta hangoztatnak, ezért számomra ebben nincs semmi meglepő” – mondta Špidla, aki részletesebben nem is kívánt foglalkozni az állásfoglalással. Ugyanakkor a cseh külügyminisztérium, valamint az államfői iroda nyilatkozatot adott ki, s mindkét intézmény meglepetését és csodálkozását fejezte ki a felsőházi dokumentum kapcsán. Egyúttal Prága szempontjából elfogadhatatlannak minősítették.

Cseh–német viszonylatban a II. világháború utáni „csehszlovákiai események” kapcsán láthatóan nincs mozdulatlanság, állóvíz, s hol a háttérben, hol a nyilvánosság előtt folyik a párbeszéd, a vita arról, hogy a máig fájó probléma végre valamiképpen megnyugtató módon lekerüljön a politika napirendjéről. A szlovákiai magyarság számára különösen Petr Mareš miniszterelnök-helyettes kezdeményezése méltó a figyelemre. Mareš – s általa a cseh kabinet, hiszen aligha képzelhető el, hogy ilyen fajsúlyú dolgok országos szinten csak úgy, magánkezdeményezésből, mások tudta nélkül történjenek – ugyanis tervezetet dolgozott ki annak érdekében, hogy a cseh állam orvosolja a hazai németeket (akiket a háború után nem telepítettek ki) ért konkrét jogsérelmeket. Már nem politikai-ideológiai jellegű vitáról van szó, mint amikor általános és jelképes szinten a Beneš-dekrétumokról beszélünk, hanem a német kisebbség tagjait személyesen, konkrétan, megfoghatóan érintő dolgokról, mint például a nyugdíjak terén meglevő diszkrimináció, az egykori diplomák elismerése és hasonlóak. Ezt a kezdeményezést érdemes lenne figyelmesen áttanulmányozniuk a szlovák és a szlovákiai magyar politikusoknak is, mert Szlovákiában a problémát jelenleg hatalmas és elfogadhatatlan csend övezi. Szükséges lenne végre azt is egyértelműen tudatosítani, hogy bár a háború utáni beneši rendelkezések egyaránt vonatkoztak a németekre és a magyarokra, a két kisebbség kérdését mégis alapvetően szét kell választani, mégpedig több okból is. Egyrészt, mert a II. világháborút nem Magyarország, hanem Németország robbantotta ki, másrészt pedig azért, hogy a németek kitelepítését a potsdami konferencia jóváhagyta, viszont a magyarokét nem. A tényekről kell szüntelenül beszélni, mert azok könyörtelenek. Előbb-utóbb ezekkel a hivatalos szlovák politikának is szembe kell néznie, ahogy már szembenézett velük néhány szlovák történész és publicista. Pavol Hrušovskýnak, a parlament elnökének újévi beszéde sem volt mindeddig méltóképpen elemezve. A hallgatás sosem lehet tartós megoldás. Nincs ugyan szükség radikalizmusra, de a tények könyörtelenségének érvényesítésére, kimondására, ismétlésére igen. S nem magyar–magyar vonalon kell hadakozni, hanem másokkal kell megértetnünk igazunkat. Hazai viszonyaink közepette is ideje lenne már a konkrét és kézzelfogható, a mindennapok emberét érintő dolgok megoldására összpontosítani a jogfosztottság idejéből is. Ebből bizonyára több haszna származna a szlovákiai magyarságnak, mint a mai hallgatásból és a Beneš-dekrétumokkal kapcsolatos klisék állandó ismétléséből.