Újabb magyarkártyás

Ragyogott szombat este a kormányfő, miközben arról gagyogott a pozsonyi közszolgálati rádióban, hogy a szlovák diplomácia óriási sikert aratott a nápolyi kormányközi értekezleten. Természetesen a magyarok fölött, mert állítása szerint Szlovákia nagyon sokat ügyködött azért, hogy a kisebbségek kollektív védelmét rögzítő utalás kerüljön ki az Európai Unió alkotmánytervezetéből. Egyértelmű a szándék: az ország jelenleg talán legnépszerűtlenebb politikusa úgy akarta megállítani a mélyrepülését, hogy utolsó szalmaszálként ő is a magyarkártyát húzta elő. Retorikájával ugyan még nem, de ezzel a szándékával Ján Slota szintjére süllyedt. Nyilván úgy vélte: végre jó pontot szerez a személyét és vadkapitalista politikáját bíráló szlovák gyalogpolgárok milliói előtt, ha diadalittasan az éterbe kürtöli, miként tették taccsra a magyar kezdeményezést. Napokon belül megtudhatjuk, milyen eredménnyel járt ez a kísérlete. Az viszont már most egyértelmű, hogy Dzurinda ezúttal is csúsztatott, miként annyiszor az elmúlt hónapokban. Nyilvánvalóan a háttérben zajló, Eduard Kukan vezényelte szlovák ármánykodás is nyomott valamicskét a latban, de a végső nemet azok a nyugati országok mondták ki, amelyeknek majdnem teljes mértékben sikerült asszimilálniuk az ott élő kisebbségeket. Kivéve a dél-tiroliakat, akik fegyverrel és jelentős diplomáciai hátszéllel harcolták ki az autonómiájukat, valamint a finnországi svédeket. Ők az előző példához képest simábban vívták ki közösségi jogaikat. Néhány évtizede bővült a lista, mert látszólag váratlanul életjelt adtak magukról a ladinok, a hollandiai frízek, a walesiek, a katalánok, a baszkok, a bretonok, a belgiumi, dániai németek, a németországi dánok és más nemzeti kisebbségek tagjai, akik az angol és más többségi nyelvtengerben egyszeriben fontosnak érezték, hogy szellemi oázisként megőrizzék azonosságtudatukat és anyanyelvüket. Hollandia egyik tartományának – ahol évek óta már második hivatalos nyelv a fríz – központjában, Leeuwardenben Fríz Akadémia foglalkozik az ófríz nyelvemlékek felkutatásával, továbbá kisebbségkutatással. Walesi barátaim mesélték, hogy sok családban a globalizáció veszélyeit felismerő unokák tanítják a nagyszüleiket az anyanyelvükre. Nyilvánvalóan azok a nyugati döntéshozók, akik végül beleegyeztek az ottani kisebbségek autonómiájába vagy kisebbségi jogaik egyéb gyarapításába, csak homályosan, nagy általánosságban hajlandók de jure is rögzíteni azt, amit de facto kénytelenek voltak megtenni. Ennek az áramlatnak az oldalvizén tüsténkedett Dzurinda, aki idehaza zászlóshajónak kiáltotta ki önmagát. Azon nyomban ki is bökte a lényeget: ő elsősorban attól tart, hogy ha az uniós dokumentum említést tenne a kisebbségek kollektív jogairól, akkor ez a megállapítás erősíthetné bizonyos nemzeti közösségek – nyilván a magyarokra gondolt – autonómiatörekvéseit. Csakhogy az autonómia ma már európai érték és törvényes jog, amelyet már több nyugat-európai kisebbség érez. Orbán Viktor szombaton Debrecenben világosan fogalmazott: az egységesülő Európában ugyanezek a jogok megilletik a székelyföldi magyarokat is. Tegyük hozzá: a vajdasági, a szlovákiai és a kárpátaljai nemzeti közösségeket is. Nem téveszthetjük szem elől azt sem, hogy kisebbségiek a demokratikus nyugati országokban is szívós és hosszú politikai küzdelmek árán vívták ki autonómiájukat. Mi ennél sokkal ádázabb és elhúzódó politikai csatára és legkülönbözőbb manipulációkra számíthatunk. De ez a tény a közösségi érdeket mindennél fontosabbnak tartó kisebbségi politikust nem riaszthat el, hiszen Deák Ferenc szerint csak azt veszítjük el végérvényesen, amiről önként lemondunk.