Új politika, szlovén kiadásban

Cerar színre lépését az aktuális politikai elitek elkopása készítette elő. Szlovéniában azonban a régióban megszokottnál durvább eseménysor valósult meg: a korábban regionális éllovas, az eurózónához csatlakozó ország a válság idején gazdaságilag megroppant, miután bankszektoráról kiderült, hogy jelentősen terhelik a „rossz” hitelek. Tavalyra nem maradt más megoldás, mint a bankszektor állami megmentése 3,2 milliárd euró adóbevétellel. Alenka Bratušek, az ország első női kormányfője két rossz lehetőség közül azt választotta, hogy ezt a kiadást privatizációból fogja finanszírozni, ezzel elkerülvén az eurómentő-csomagot, amely a görög megszorítások óta nem örvend túl jó hírnévnek. Bratušek azonban belebukott a kezdődő, masszív privatizációs hullámba, és új választásokat kellett kiírni. A szavazók politikába vetett bizalmán az sem sokat segített, hogy Bratušek elődje, Janez Janša épp a napokban kezdte meg börtönbüntetése letöltését. Janša bukása nagyon gyors és mély volt: 2013 februárjáig miniszterelnök volt, másfél éven belül már fegyenc.

A közvélemény-kutatások jó előre mutatták, hogy a választásokat egy új erő, a szerényen csak Miro Cerar Pártjának nevezett formáció nyerheti meg. Így is lett: a 2014 júniusában megalakított párt hat héttel később (!) 34,6 százalékot fogott. (Másodikként még a börtönből is Janša szocdemjei futottak be, 20,7 százalékkal.) A párt személyközpontú: Cerar apja olimpikonként vált ismertté, anyja miniszter és jogász volt, ő maga jogprofesszorként tevékenykedett. Májusban jelentette be politikába lépését, a privatizációkat ellenző politikai platformmal. Úgy tűnik, a szavazóknak tetszett az új, leginkább bal-középnek tűnő erőre való voksolás gondolata, és így ma Cerar kedvére válogathat a koalíciós partnerek között új kormányába, melynek vezetője szinte biztosan ő maga lesz.

A szavazók azonban nem biztos, hogy azt kapják, amit vártak: Cerar már most arról beszél, hogy talán mégis szükséges lesz a privatizációs hullám, csak nem úgy. Ez persze a szavazóinak viszonylag kisebb hányadát hatja meg. Cerar kormányra kerülése a saját magához hasonló „új politikusok” dilemmáját mutatja be: amíg kívülállók és nincsenek hatalomban, könnyen manővereznek rendszerellenes retorikájukkal. Mikor azonban hatalmi pozícióba kerülnek, ők sem tudnak igazán máshogy ténykedni, mint az előttük járók. Most elkezd ketyegni az óra: Cerarnak négy éve van, hogy meggyőzze a neki most bizalmat szavazókat, hogy ismét érdemes lesz őt választani. Persze vannak az övénél kényelmetlenebb pozíciók is. Nálunk például az elmúlt hetek eseményei szerint az új politikusoknak még a hatalom közelébe sem kell kerülniük, hogy lelepleződjön: ők is ugyanolyanok, mint bárki más.