Túlélni hibernálva

A Ház lakói közt ott volt Hezitálné unokája is, helyes, szolid, jól nevelt gyerek. Ahogy egy tévéinterjúban később Hezitálné nyilatkozta, a fiúcska nemcsak jól nevelt, hanem intelligens is. Csakhogy az intelligencia ma nem nyerő – mondta bele a kamerába, s mivel jól felvágták a nyelvét, még hozzátette –, az ország a sűrűből jött, tűzről pattant leánykájára szavazott, s ezzel műveltségszintből is vizsgázott.

Álmos, mert így hívják Hezitálné unokáját, kreatív gyerek, hegedűművésznek készül egy európai hírű zeneakadémián. Nagyanyja aggódik is emiatt eleget, mert már ő is fújja az új szlogent: ahogy a szél ellen, úgy a kor televíziózásának pa-pírvíz-folklórja ellen sem lehet kisdolgot végezni. Ami a gyakorlatban annyit jelent: ha Álmos a Paganini-húrok megszólaltatásából meg akar élni, egy idő után kénytelen lesz sutba dobni évszázadok híres zenéjét, a klasszikusokat, s a kényszer szavára minden valószínűség szerint a cigánydaloknál és prímásoknál meg a magyar nótáknál fog kikötni. Noszogatta is az unokát, a legszívesebben kivenné a kezéből a hegedűt, hogy a muzsikálás helyett tanuljon ki valamilyen tisztességes iparos szakmát. Tippje is lenne: víz- és gázvezeték-szerelő. Ilyen mesterlevéllel a kezében annyit kereshetne, amennyit nem szégyell. A múltkor neki csak a fürdőszobai csaptelepén igazított ezt-azt a mester: tömítőgyűrűt cserélt, kenderkóccal körülcsavarta, bekente vazelinnal, szöszmötölt vagy húsz percig, mégis egy vagyont kért a javításért. Számlát viszont nem adott, ő pedig nem ragaszkodott hozzá foggal-körömmel, hogy pecsétes papírja legyen az elvégzett javításról, nem akart útjába állni annak, hogy szegény iparos adócsalást követhessen el.

Álmos nevű unokáját azonban nem tudta jobb belátásra bírni, a gyerek csak kötötte az ebet

a karóhoz, hogy tanulni akar, művelődni, mert a tudás olyan kincs, amelyet nem lehet

elvenni. – Mafla kölök – mondta Hezitálné –, mit kapaszkodsz a diplomához, minek olyan kincs, amiből manapság nem lehet megélni. Nem az a világ van!

Gondolt is már rá Hezitálné, hogy elmenekül ebből a jelenből, hibernáltatja magát, mint a tehetősebb amerikaiak. Azok a kivételesek, akik gyógyíthatatlan betegek, de nem akarnak még megtérni a Mindenhatóhoz, s megengedhetik maguknak, hogy hibernálják őket, aztán mélyhűtött állapotban várják ki azt az időt, amikor felfedezik a halálos kór ellenszerét. Végigpergetve az éveit, úgy gondolja Hezitálné, verte már őt a sors eleget – háborúval, proletárdiktatúrával, örök időkre a Szovjetunióval, államosítással, privatizálással, egyebekkel –, megérdemelné, hogy megéljen egy jobb világot. De ha találna is szponzorokat, akik támogatnák a hibernálását, aligha akadna olyan hibernáló nagyüzem, amely garanciát vállalna arra, hogy lefagyasztva is túléli azt az időt, amíg ide, hozzánk eljön az a jobb világ. ĺgy legalább abban lehet biztos, hogy a saját halálát megéli.