Továbbra is napszámos

Eredményesen folyik a fontos jelenségek okainak ködbe burkolása, másrészt pedig a mellékes körülmények reflektorfénybe helyezése. Néhány hónapja, a vasúti szárnyvonalak likvidálásának évadján a politikusok nem arról mondtak véleményt, hogy egy-egy kis régióban majd hányan válnak röghöz kötötté. Közhangulat-manipulátoraink számára sokkal testhezállóbbnak bizonyult annak taglalása, hogy az államnak mennyijébe kerül a vasúti személyszállítás ráfizetésének finanszírozása. A megoldásnál sokkal könnyebb a mellébeszélés. Pedagógusaink mára meghirdetett tiltakozó sztrájkjára is hasonlóan reagálnak a közvélemény-formálók, politikusainkat is beleértve. Semmi kedvük kissé mélyebbre ásni. A felszín kapargatása például abban nyilvánul meg, hogy felteszik a kérdést: vajon a szülők majd perelhetik-e az iskolát azért, mert gyermekük otthon kényszerült maradni? Az igazi mélyszántást az jelentené, ha valaki a politikusok közül végre felsorolná a hatáskörök decentralizálásának főbb állomásait. Ahány állomás, annyi félmegoldás, vakvágány. Gondoljunk csak vissza azokra a vitákra, amelyek a járások megtartása-felszámolása vagy a kerületek számának meghatározása körül dúltak. A kimerítő vitának még csak annyi eredménye se lett, hogy az ember tudná, kerületnek nevezze-e vagy megyének a „vyšší územný celok” nevezetű közigazgatás-elméleti leleményt. A mai sztrájk szervezésének ősoka az, hogy a decentralizáció szervezői a jog- és hatásköröket ugyan átruházták, az intézmények működtetését szolgáló anyagi eszközök átcsoportosításában azonban elszámolták magukat. Rendszertanilag ez pontosan ugyanaz, mint amikor egy-egy áremelést követően a miniszter azt nyilatkozza, hogy családonként 400 koronával lett drágább az élet, miközben öt perc alatt kiszámítható, hogy az állam legalább kétszer annyit emelt ki a családi kasszákból. Az egyén és az iskola (kórház, nyugdíjasotthon stb.) „zsebe” között az a különbség, hogy a „statisztikai” Kovács Jánosnénak bizonyos határig van lehetősége a család költségvetésének áramvonalasítására. Egy iskolaigazgatónak vagy polgármesternek, aki feladatul kapta a decentralizált iskola finanszírozását, erre nincs módja. A villanyszámlát, a ”krétát”, a tanítók bérét ki kell fizetni. A községek hatáskörébe került intézmények költségvetése már a hatáskörök átruházása előtt is feszített volt, így nincs lehetőség a tételek átcsoportosítására, manőverezésre. Az eddigi sztrájkok idején megszoktuk, hogy eszközeivel a hatalom hangulatot kelt a sztrájkolók elmarasztalására. A kormányhoz közel álló televízió, a jobboldali napilap még jobboldalibb munkatársa szívdöglesztő tudósítást, riportot közöl a kamionosról, aki várakozásra kényszerült a forgalomlassítás miatt. Politikusaink otromba módon hergeltek a sztrájkoló vasutasok ellen. Ha egy mákszemnyi bölcsesség szorult ebbe a kormányba, akkor most, a pedagógussztrájk idején nem ezt a gyakorlatot követi. Már így is sok van a rovásán. A tanító változatlanul a nemzet kiszolgáltatott napszámosa. Nem öncélúan tiltakozik.