Törököt fogtunk

Szép kis kalamajka az uniós nagyhatalom Franciaország és a tagságra ácsingózó Törökország között. Az ankarai parlament kedden este közelebbről nem részletezett megtorlásokkal fenyegette meg Párizst. De a vitában olyasmi is elhangzott, hogy a kormány toloncoljon ki Törökországból vagy 70 ezer – állítólag feketén – ott dolgozó örményt. A török fogyasztói szövetségek a francia termékek bojkottjára szólítottak fel.

Két nagy pofont kapott a múlt csütörtökön Ankara. A Svéd Akadémia nem is titkoltan politikai döntést hozott, amikor Orhan Pamuknak ítélte az irodalmi Nobel-díjat. Annak a Pamuknak, akit tavaly csak az EU közbenjárása mentett meg a börtöntől; hazaárulással vádolták, amiért azt állította, igenis népirtás volt, amit a törökök 1915–1917-ben az örmények ellen elkövettek. A török hatalmasságok nem is gratuláltak az első török Nobel-díjasnak. Ugyanazon a napon a francia alsóház – a jobboldali francia kormány és az államfő tiltakozása ellenére – olyan törvényjavaslatra mondott igent, amely börtönnel büntetné az örmény népirtás tagadását – úgy, mint azt sok országban a holokauszt tagadása esetében teszik. De csak akkor lesz belőle törvény, ha a szenátus is elfogadja, és az államfő is aláírja. Az egész akár szimpatikus kezdeményezés is lehetne, ha a francia indítékok nem volnának épp oly elvtelenek, mint a török magatartás.

Az évek óta zilált francia baloldalnak most van először esélye arra, hogy új üdvöskéje, Segolene Royal asszony megnyerje a jövő évi elnökválasztást a jobboldal favoritjával, Nicolas Sarkozyvel szemben. A törvényjavaslatot a baloldal kezdeményezte, de a jobboldali honatyák is támogatták. Az uniós alkotmányt is elvető franciák nem hívei a törökök csatlakozásának. A baloldal az 1,5 milliónyi Franciaországban élő örmény szavazataira számít. A jobboldali Chirac elnök odáig ment, hogy felhívta Erdogan török kormányfőt, sajnálkozását fejezte ki a francia törvényjavaslat miatt, sőt: támogatásáról biztosította a török kormány reagálását. Ennek egyik előzménye, hogy Sarkozy belügyminiszter legutóbbi cikkében sürgette: meg kell határozni, hol húzódnak Európa határai, szerinte Törökország semmiképp sem tartozik Európába, s nem is támogatja Ankara felvételét az EU-ba. A jobboldali Chirac összeveszett a jobboldali Sarkozyvel (korábbi hívével), s most ott tart be neki, ahol csak tud.

Az örmények szerint 1915–1917-ben 1,5 millió örmény halt meg az oszmán birodalomban a mészárlások és deportálások következtében. Ankara cinikusan állítja, „csak” 250–500 ezer örmény halt meg, és ez nem volt népirtás, hanem veszteség. Ez éppúgy felháborító, mint az, hogy a franciák kampánytémává degradálják egy nép kilencven évvel ezelőtti haláltusáját. Ráadásul a francia sajtó azt elemezgeti, mégsem lehet azonosnak tekinteni az örmény ügyet a holokauszttal, a zsidók millióinak módszeres kiirtásával. Pedig csak a vak nem látja a hasonlóságot. Hitler tökélyre fejlesztette azt, amit a törökök az első világháborúban csináltak az örmény halálmenetekkel. A törököknek éppúgy szembe kell nézniük a múltjukkal, mint a németeknek. Amíg ezt nem teszik meg, addig tényleg nem tartoznak Európába. Hiába nyugtatgatja az Európai Bizottság Ankarát azzal, hogy az örmény népirtás elismerése nem feltétele az EU-tagságnak. Az unió kormánya ilyen ügyekben néha annyi tapintattal jár el, mint egy elefánt a porcelánboltban.