Tengernyi gond

Ennél jobb időkben sem tudott megbirkózni a 28 tagúra bővült unió számos problémával. A demokratikus politikai kultúra egyik nagy kihívása, hogy időigényes. De most végképp nincs idő, és lassan egységes politikai akarat sem arra, hogy a megoldásokat közösen találjuk meg.

Egy kérdést az elején érdemes tisztázni: az unió csupán egyik bástyája a bürokratikus Európai Bizottság, 30 ezer tisztviselővel (ami kevesebb, mint a nagyobb nyugat-európai fővárosok közalkalmazottainak száma), s már rég nem náluk van a bölcsek köve. Hanem az Európai Tanácsnál, amelyben a diplomatáink ülnek, a 28 tagállam közvetlen képviselői, állam- és kormányfői. Nemzetállamok tárgyalnak tehát egyre többet, egyre kevesebb sikerrel.

Az európai válságsorozat egyetlen eredményt hozhat. Az unió megerősödve jön ki belőle - legfeljebb a térképen nem ugyanott lesznek a határai, mert néhányan lemorzsolódnak, kilépnek, lemaradnak. Esetleg két sebességre váltva létrejön egy belső és külső kör. Ebbe az irányba mutatnak a dolgok. Egyébként nem túl jó belegondolni, hogy tényleg széteshet akár az egész konstrukció, mert azzal végképp nem járna jól senki. Valószínűbb, hogy összeállnak azok, akik képesek és szeretnék is mélyíteni a projektet, ezáltal a (maradék) közös valuta is tartható lesz. Másképp nincs esély a globális versenyben, ezt látják Párizsban és Berlinben is. London pedig hamarosan eldönti, hogy milyen mezben akar játszani… A külső veszélyek, fenyegetések belső identitáshoz, bátorsághoz segíthetnek hozzá. Kikényszeríthetnek régóta halogatott döntéseket, létrehozhatnak eddig hiányzó, legalább minimális konszenzusokat a közös stratégiáról. Ha ez nem jön össze, akkor folytatódik a lassú feloldódás; nő a lemaradás a világ más részeivel szemben a globalizációban, széteshet pár társadalom és több ország félig-meddig perifériára kerülhet. Ezzel szemben az az alternatíva, hogy bár senki sem érzi magát egyértelmű győztesnek az unión belüli kompromisszumokkal - és ezt a legnehezebb a nemzetállami szavazóknak elfogadni -, de biztosítani lehet, hogy a globalizációnak nevezett negatív összegű játszmában mi - nemzetállamok - veszítsük a legkevesebbet. Máshogy fogalmazva, hogy megőrizze a Nyugat relatíve vezető pozícióját. Ez a közös, hosszú távú érdek, amelyet nem veszíthetünk szem elől a válságban és a sűrű brüsszeli adok-kapokban sem. Ráadásul ez a relatív jólét a végek közti nagy különbséggel az unión belül is velünk marad még jó ideig. Ugyanakkor az unión kívül Közép-Európának csak nagyobb veszteségei keletkezhetnek.