Telt ház a repülőn is

Sorry, we are fully booked – mondja a check-in pultnál a légitársaság alkalmazottja, ami magyarul annyit jelent, hogy sajnos nem lehet, mivel telt házas a járat. Pedig csak egy székcserét szerettem volna, a folyosó helyett ablakot. Nem jött össze.

Telt házasak vagyunk – hányszor hallottam ezt az utóbbi időben, igaz, mondani sem kell, látszik a szállodában, a repülőn, nyáron a strandok többségén is, hogy minden hely elkelt. Ezt látva sokszor eszembe jutott a járvány kitörésének ideje, amikor azzal volt tele a sajtó, hogy most már semmi sem lesz olyan, mint korábban, megváltoznak az utazási szokások, a korábbi rekordoknak évekre búcsút mondhatunk. Akkor csak bíztam benne, hogy ez nem így lesz, most már bizonyosan kijelenthető, ugyanaz folytatódik, ami korábban volt, csak még nagyobb intenzitással – a járványra pedig már csak az emlékeztet, hogy több helyen kinn van a kézfertőtlenítő, és néhol még az ajtóban ott a matrica, használjunk maszkot – persze szinte senki sem használ. A számok pedig önmagukért beszélnek: idén sok helyen minden korábbi rekord megdől – ha nem is az egész évben, de az év nagy részében, benne a főszezonnal, biztosan.

Pedig milyen nehéz, és valóban vészjósló volt az út idáig. Felidéződnek a képek, amikor Bangkokban talán rajtam kívül még egy fő volt a szállodában, a reggelinél az egész személyzet a két vendég kegyeit leste – meghitt (az újraéledő lehetőség miatt), ám szomorú pillanat volt. Vagy amikor a repülőn csak maszkban lehetett utazni, hiába mosolygott volna az utaskísérő, az nem látszott. A fedélzeti ellátásnak is búcsút mondtunk, esetleg a végén egy kis papírtáskában a kezünkbe nyomtak egy kalácsot meg egy flakon vizet. A fedélzeten pedig, ha valaki egyet köhintett, akkor sokakban azonnal beindult a riasztás, mi van, ha éppen most kaptam el a koronavírust?

Vagy amikor szinte rettegtem a szlovák– magyar határon, beengednek-e, minden papírt rendben találnak-e, a méregdrágán készíttetett hivatalos teszt megfelel-e. A plexifalak a check-innél, a recepción, az étteremben… És persze új értelmet nyert a szabályszegés is, ennek is számos kreatív változatával találkozhattunk – és itt most nem csak az igazolások hamisítására gondolok –, az egyik legemlékezetesebb, amikor Isztambulban egy időben tilos volt étteremben enni, a kirakatban az asztalokra felrakott székek azt sugallták, nincs étkezés a helyszínen, csak elvitel van, pedig dehogy, olyan vígan és sokan ettek a kirakat mögötti térben, mintha mi sem történt volna. Vagy az első újranyitáskor, a nagy igyekezetben sok helyen azt sem tudták, mit tegyenek, így sok értelmetlen szabály is született. A szobában csak papírpohár volt, mindent csomagoltak, fertőtlenítettek, és persze a svédasztalos reggeli is változatos módon tudott működni – volt, ahol mutogatni kellett, mit kérünk, és azt a személyzet tette a tányérra, egy másik helyen saját evőeszközt adtak, azt kellett használni a svédasztalnál, volt, ahol gumikesztyűben lehetett csak a pultnál lenni…

Kemény időszak volt, szomorú volt látni az üres szállodákat, repülőket, az üres, távolságtartó városokat… De ahogy haladtunk kifelé a járványból, egyre inkább világos lett, hogy közel van a teljes szabadság, az, amit a járvány előtt ismertünk. És most már látjuk, hogy semmi sem változott, minden maradt a régiben. Csak felpörgött, drágább lett – de már korlátozások nélkül.

Igaz, legtöbbször teljes telítettséggel találjuk magunkat szembe, de nem bánjuk – a lényeg, hogy visszakaptuk az utazás szabadságát. Most még jól is jött, mert így, hogy a telt ház miatt nem kaptam ablak melletti helyet a Bangkokból hazafelé tartó járaton, a nagyobb tér miatt meg tudtam írni ezt a cikket. És mondanom sem kell, a csatlakozó járat is telt házas, sőt, túlfoglalt…