Tejgyárosból – amerikai követ

Friss a példa: nemrég látott napvilágot egy magyar történész, Frank Tibor könyve Roosevelt követe Budapesten címmel, amely John F. Montgomery bizalmas iratait, beszélgetéseiről készített feljegyzéseit dolgozta fel. Montgomery nem volt hivatásos diplomata, hanem – amint ez az Egyesült Államokban szokásos – az elnök választási hadjáratában való részvételét jutalmazták a követi poszttal. (Az USA csak a Kádár-rendszerrel fenntartott kapcsolatainak rendezése után emelte budapesti képviseletét nagykövetségi rangra, 1934 és 1941 között Montgomerynek a szerényebb követi címmel kellett beérnie). Montgomery egyébként a tejiparban szerezte vagyonát, a politikában, kivált pedig a külpolitikában műkedvelő volt, viszont vagy eredendő tehetsége vagy jól felkészült munkatársai okán ügyesen mozgott Magyarországon. Különös tekintettel arra, hogy az Egyesült Államoknak a két világháború között még közel sem volt olyan külpolitikai súlya sem a világban, sem Európában, mint a második világháború után vagy napjainkban. Mellőzni vagy félvállról venni, persze, nem lehetett, de az bizonyos, hogy német, olasz, angol, sőt még lengyel kollégája is előkelőbb helyet foglalt el a Dísz tér (az akkori magyar külügyminisztériumot nevezték így épülete után) protokollján. Jellemző, hogy a diplomáciai életben ugyancsak alaposan jártas, sőt eredetileg hivatásos diplomata, 1941-ben pedig már – és sajnos – Magyarország miniszterelnöke, Bárdossy László még egészen különös eljárást is megengedhetőnek vélt Montgomery utódjával szemben. Amikor ugyanis kiderült a budapesti német követtel való megbeszélése után, hogy Hitler nem elégszik meg, ha a magyarok csupán a diplomáciai kapcsolatokat szakítják meg az USA-val, mint ezt ő hivatalosan közölte, hanem ragaszkodnak a hadüzenethez, akkor a hadiállapot beálltát telefonon (!) közölte az amerikai követtel. Egyébként még idetartozik, hogy Montgomery politikai vonzalmairól sokat elárult az a tény, hogy a háború után, amikor kiderült, hogy sem a szovjetek, sem nyugati szövetségeseik nem tekintik háborús bűnösnek Horthy Miklóst és a volt kormányzó Portugáliába költözhetett valóban pénztelen emigránsként, akkor Montgomery rendszeres anyagi támogatást nyújtott neki, éppenséggel zsidó származású magyar iparbárókkal (Kornfeld Móric, Weiss Fülöp) közösködve. Talán éppen Horthy valóban következetes baloldal-ellenességét honorálandó, ami a hidegháború első szakaszában, természetesen, igen értékes tőke volt.

Montgomeryt – ez magától értetődik – leginkább a magyar–német kapcsolatok alakulása érdekelte. Különös tekintettel arra, hogy világosan látta: a magyar politikacsinálás vezérelve a trianoni békeszerződés revíziója és ezt csak Hitler, illetve Mussolini támogatásával képesek megvalósítani. A budapesti lengyel követ 1939 márciusában mondta neki: „Gyakorlatilag minden magyar meg van győződve, hogy Németország elveszíti a következő háborút, de annyira megszállottjai egykori területeik visszaszerzésének, hogy ha ezzel kecsegtetik őket, mindjárt félredobnak minden óvatosságot.” Ezt a beszélgetést az első bécsi döntés után jegyezte fel az amerikai követ, aki akkor már pontosan tudta, hogy az újra Magyarországhoz tartozó területeken mekkora nosztalgia tapasztalható a volt Csehszlovákia viszonyai iránt, elsősorban a Horthy-adminisztráció feudális stílusú és durva fellépése miatt. Különben ez nem volt, nem lehetett meglepő Montgomery számára. Hiszen ő ismerte azt a „szigorúan titkos” magyar kormányzati dokumentumot, amely 1935-ben készült. „A magyar kormány – jelentette akkor Washingtonba a főnökeinek – felmérést készítetett Csehszlovákia egyes, többségében magyarok által lakott vidékein, és ebből az derül ki, hogy csak a kisebbség szavazna a Magyarországhoz való visszatérés mellett....” A „hajdani magyar alattvalók” – ekként nevezi Montgomery a szlovákiai magyarokat – azért nem akarnak Magyarországhoz tartozni, mert jobban élnek, valamint azért, mert „Magyarországon nincsen titkos szavazás”, azaz hiányzik a demokrácia. A demokráciát azonban Horthyék Montgomery szerint sem tartották különösebben fontosnak, ellenkezőleg: meglehetősen ügyetlenül éppen Montgomerynek próbálták bizonygatni, hogy a demokrácia nem igazán jó uralkodási forma. Ilyen otrombaságokra azonban a magyar politikai elitnek csak elvakultan nácibarát képviselői ragadtatták magukat, mint például gróf Csáky István külügyminiszter, aki a területi revíziók mámorában még arról is elfeledkezett, hogy az USA mégiscsak nagyhatalom, Magyarország pedig még az ő vágyai szerint is legfeljebb a Duna-medencében számíthat középhatalmi státusra. Gróf Bethlen István azonban, noha a magyarság úgynevezett Duna-medencei vezető szerepét szintén fontosnak tartotta, a helyzetet összehasonlíthatatlanul józanabbul mérte fel. A második bécsi döntés Észak-Erdélyről határozott, és a volt miniszterelnök, Bethlen egyáltalán nem mellesleg erdélyi és földbirtokos, tehát anyagilag is előnyös lehetett számára a német–olasz döntőbíróság határozata, szükségesnek tartotta közölni az amerikai követtel: Hitlerék „adományának elfogadása nem más, mint honfitársai elárulása”, és „semmit nem lett volna szabad csinálni, amíg véget nem ér a háború, amikor sor kerülhetett volna a végleges rendezésre”. Bethlen ugyanis azt az álláspontot képviselte, amely végül sajnálatos igazolást nyert: „A megállapodást csak az egyik hadviselő féllel kötötték meg, ha végül is a másik fél győz, könnyen újra mindent elveszíthetnek.” Ez a józanság azonban nem csupán a negyvenes évek elején nem volt jellemző az akkori magyar uralkodó rétegre, hanem jóval korábban sem. Hory András, a kor egyik legtapasztaltabb magyar diplomatája jegyezte fel emlékirataiban, hogy amikor bukaresti állomáshelyéről áthelyezték Belgrádba követnek, kötelező kihallgatáson jelentkezett a kormányzónál, aki a következőket közölte, mintegy útmutatásként a diplomatával: „Ha békés eszközökkel nem sikerül az erdélyi kérdést megoldanunk, hát majd megoldjuk másként. A nemzeti hadsereget minden beavatkozás és ellenőrzés dacára igenis ki fogom építeni, és a románokat bele fogom szorítani a Fekete-tengerbe.” A volt kormányzó még megélhette, hogy a román hadsereg 1919 után 1945-ben is megérkezett Budapestre, a magyar katonák pedig legfeljebb csak hadifogolyként látták meg a Fekete-tengert. A pénzcsinálta diplomata jól megismerte az akkori Magyarországot. Tudjuk: jól is jelentett feletteseinek. John F. Montgomery sem tudta, hogy „csak” történelmi dokumentumokat gyárt, mert jelentéseinek sem főnökeire, sem az akkori magyar politikára semmilyen hatása nem volt.