Szükség, átverés?

Bármennyire nem tudjuk megszokni, szinte mindennapi jelenség a koldulás. Nem sorolom a kéregetők közé azokat, akik valamilyen tevékenységgel bírják rá az embereket az adakozásra. Kollégáimmal együtt kimondottan élvezzük például azt a roma hegedűst, aki esőben, fagyban – gyakran hamisan –, de mosolyogva húzza a vonót. És díjazzuk. Zavarba hoznak viszont azok, akik magányosan vagy kis csoportokba verődve nyújtogatják kezüket. Bevallom, őket, ha lehet, nagy ívben kikerülöm, hiszen nagyon agresszívan követelik jussukat. Sőt trágár szavakkal illetik azokat, akik csupán egy ötöst nyomnak a markukba. Tudom, miről beszélek, a minap engem is leteremtett az egyik hölgy, mondván, ne aprót adjak, hanem legalább ebédjegyet, mert miből vásároljon sört magának?! Mivel nem jutalmaztam őszinteségét, nekem rontott egy sörösüveggel. Újabban vannak élelmesebb kéregetők, akik korszerűbb módszerekkel próbálnak pénzt szerezni a megélhetéshez: újsághirdetés útján. Ebben a lapban is. A névtelenség mögé bújva számlaszámot, esetleg telefonszámot jelentetnek meg. Volt, aki nehéz sorsú öt gyermeke számára gyűjtött, de amikor feltárcsáztam a mobilszámot, egy hölgy szlovákul kérte ki magának az „ellenőrzést”. És nem vállalta a személyes találkozást. A szembesítés elől kitért az a skizofréniában szenvedő férfi is, akinek az adomány gyógykezelésre kellene. Pedig csak fel szerettem volna világosítani arról, hol látnák el szakszerűen, miként juthatna megfelelő orvossághoz, hiszen korszerű gyógyszerezéssel lelki betegsége tünetmentessé válhat. De ő is „melegebb tájakra” küldött. Ugye, nem csoda, hogy bizalmatlanná váltam, s átverésnek tartom a névtelen hirdetéseket?!