Az életben semmi sem fekete-fehér. Szerencsére. A himnusz új feldolgozása körüli cirkusz, amelyet egyébként még senki sem hallott, mégis máris vödörszámra kapott gyűlöletteljes kritikát, úgy tűnik, happy enddel végződik.
Két neves szlovákiai művész, Dorota Nvotová és Oskar Rózsa megosztotta Szlovákiát. A nő kritizálta a férfi t. Az utóbbi kritizálta az előbbit. Mindketten a saját táboruk élére álltak, dühös szavakat szórtak egymásra. Elgondolkodtató, hogy milyen mély gödör rejlik az ember legbelső bugyrában.
A legújabb fejlemény: Dorota bocsánatot kért Oskartól. Oskar is bocsánatot kért Dorotától. A művészlelkek tudják, hogyan kell fokozni a feszültséget és túlzásokba esni. Érzékenyek. Túlságosan szenzibilisek. És ez így van jól. Köszönet illeti őket ezért. Kell valaki a közéletben, aki nem fél, és kimondja, amit ki kell mondani a kritikus pillanatokban.
Mindkét zenész most valami még fontosabb dolgot mutatott meg, amit joggal várunk el a közszereplőktől: ha túllőnek a célon, képesek az önreflexióra, és ki tudják mondani: „Sajnálom. Bocsáss meg.” Ezzel a cselekedetükkel példaképekké válnak.
Szlovákia még nem veszett el. Dorotának és Oskarnak köszönhetően az ország még mindig képes szégyenkezni. Advent idején ez a legjobb hír, amit csak kívánhattunk volna. Karácsony előtt még rendbe tehetnénk a kapcsolatainkat, hogy az ünnepeket emberként éljük meg. Békességben. Önmagunkkal és másokkal is megbékélve. A legjobb az lenne, ha nemcsak karácsonykor, hanem az évnek mind a 365 napján így lenne. Mert az élet túl rövid ahhoz, hogy ne szeressük benne magunkat.
A szerző a Plus 7 dní munkatársa
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.