Fujarás himnuszunk

Ma már tudjuk, hogy ötvenezer euró tulajdonképpen nem nagy pénz, ennyiért kb. nyolc éjszakára lehet becsekkolni az orosz maffiózó stílusban berendezett hanoi Madame Butterfly-lakosztályba. Mindenképp figyelemre méltó azonban, hogy a nemzeti himnusz modernizálását önként vállaló Oskar Rózsa azonnal zöldet kapott a kulturális minisztériumtól. 

Ennél kevésbé komoly munkákra is pályázatot szokás kiírni, sőt minden bizonnyal kötelező is lett volna, de hát ez a tárca eddig sem a transzparens működéséről volt híres. 

Ezzel elérték, hogy a lakosság egyik fele már a bemutató előtt elutasította a himnusz új változatát. Ehhez is kellett persze a magabiztos Oskar Rózsa, aki azt üzenete kritikusainak (figyelemre méltó vizuális körítéssel, de ezt most inkább hagyjuk), hogy „ez nem az ő himnuszuk”. 

Tényleg, vajon kinek mi a himnusza ebben az országban?

Nálunk a családban sosem volt kérdés, melyik himnuszra koccintunk éjfélkor, de bevallom, most szívesen átkapcsoltam volna a szlovák közszolgálati csatornára, mert ott debütált az új verzió. Persze sejtettem, hogy gyorsan felkerül az internetre, nem maradok le semmiről. Sőt talán jobb is volt ez így, mert kevésbé ízlett volna a pezsgő az eredmény hallatán.

Oskar Rózsa 120 fős szimfonikus zenekarral, férfi-, női és gyerekkórussal dolgozhatott, amitől bizony alaposan elragadta a hév. Rengeteg hangszert zsúfolt egy meglehetősen egyszerű dallam mögé. 

A monumentális hangkulissza miatt a végeredmény olyan lett, mint a hollywoodi akciófilmek főcímzenéi, melyekben általában szintén egy fogós dallam dominál, hatásfokozásként pedig ott a dübörgő nagyzenekar.

Hadd kezdjem pozitívan, bár rövid leszek: 

a második versszakban kifejezetten tetszik, hogy a férfikórus kezdi és a női kórus válaszol, illetve a kettő összeolvad egy nagy közös orgánummá. Az emberi hangok okozta élményt azonban agyonnyomják az üstdobok, cintányérok – hatalmas zenei vihar keletkezik, a vége felé pedig csatlakozik az orkánszerű fúvós szekció. Az utolsó sort („aby sa prebralo”) valamiért lelassította a mester, ezt nem lesz könnyű reprodukálni városi rendezvényeken, iskolai kórusokkal. 

Az 1,47 perces kompozíció legvégén pedig megszólal a fujara, ez a szlovák nemzeti hangszer, amely egyébként nem sok mindenre alkalmas, a népi zenekarok is csak hatáselemként használják. 

Olyan ez, mintha az ausztrál himnuszba hirtelen beletennék a didzseridut, amely egy hasonlóan egzotikus hatáshangszer, bár többet lehet kihozni belőle, mint a fujarából.

A szlovák himnuszhoz legutóbb a rendszerváltás után nyúltak hozzá, amikor a „Zastavme sa bratia” sorból „Zastavme ich bratia” lett – lám, egyetlen szó mennyit tud lendíteni egy nemzet identitásán! 

Ez a mostani ráncfelvarrás azonban szerintem nem sikerült, az arc még torzabbá vált. Lehet, hogy most egy alapos tisztítás és hidratálás sokkal hasznosabb lett volna...