Szereposztó pártelnök

Boldogok a regényírók, az alanyi költők és a színházi szerzők! A 19. és a 20. század folyamán megtanulták, amit a politikusok – úgy tűnik – az eljövendő ezer esztendő során se lesznek képesek megtanulni. Balzackal és Hemingwayjel éppen úgy megesett, mint Csehovval, vagy – hogy időszerű legyek – Kertész Imrével, hogy valamelyik kritikusuk nem éppen elragadtatástól aléltan értékelte művét. A művészetben íratlan szabály, hogy a szerzőnek, ha fogcsikorgatva is, de válaszadás nélkül illik tűrnie a bírálatot. Tény, az életnek más-más tartománya a szépirodalom és a politika. Ha a lehetséges károkozás mértéke szempontjából vizsgáljuk a kérdést, a különbség szembe ötlő. Ha kiadnak egy klapanciáktól nyüzsgő verseskötetet, annak valamely fűzfapoéta önérzetén kívül legfeljebb néhány köbméter fa látja kárát. Iskolapadot lehetett volna belőle gyártani, nem pedig krétapapírt. Politikus ténykedésével viszont egy egész ország tönkretehető. Mindezek ellenére össze se hasonlítható a megbírált irodalmárok és a kritikával illetett politikusok ellenreagálásának intenzitása. Ritka madár az olyan politikus, aki megelégszik a fogcsikorgatással. Postafordultával helyreigazító nyilatkozatot juttat el a szerkesztőségbe, és még örülhet a lapkiadó, ha sajtópert nem helyez kilátásba, tekintélyes kártérítéssel súlyosbítva. Bugár Béla, az MKP elnöke se tartozik a fent jellemzett ritka madarak közé. Ez azonban a mi sajtóviszonyaink között még nem lenne elegendő ok, hogy a jelenségről cikket írjak. Az ok, amiért ezt teszem, egyszerű: annak a Szentgáli Anikónak az interjúját marasztalta el szereptévesztésben, akire viszont – más vonatkozásban – ráillik a „ritka madár” minősítés. Újságírásunk viszonylatában fehér holló abban, hogy ha politikustól valamit megkérdez, nem hagyja mellébeszélni. Nem illetődik meg attól, hogy az asztal másik oldalán képviselő ül, vagy miniszter, netán kormányelnök. Ez a kollegina nem cseppen el a megtiszteltetéstől, ha szóba áll vele egy kormánytag. Egyszerűen tudja a feladatát, és interjúinak olvasása közben én a szó szoros értelmében érzem, hogy a miniszteri íróasztal fölött vibrál a feszültség. De térjünk vissza a Bugár által diagnosztizált szereptévesztéshez. Ami kétségkívül jelen van, de nem ott, ahol az MKP elnöke látni véli. Az a szereptévesztés, ha azon az alapon, hogy az MKP mégiscsak a Mečiart leváltó koalíció tagja, a jelenségeket, köztük az MKP körülieket is, szőrmentén értékeljük. Az a szereptévesztés, ha az újságíró nem hördül fel, ha például látja, hogy a megélhetési politika művelése közben bárki lemásolja a koalíció többi pártja módszereit, de még az 1998 előtt országlóikét is. Aki a sajtó működését illetően ma szereptévesztést emleget, az gyaníthatóan hajlamos a szereposztásra. Se Bugárnak, se az MKP-nak nem ártana meg, ha a sajtóbéli bírálathoz fűződő viszonyt illetően az irodalmároktól vennének példát.