Szerbiai párharcok és dátumok

Az elnökválasztást némileg háttérbe szorította a parlamenti cirkusz, hetek óta tart ugyanis a vita a Natasa Micsics házelnök, valamint a Zsivkovics-kormány elleni bizalmatlansági indítványról, a honatyák jószerével mással sem töltik az időt, ennek nyomán a közvéleményben egyre kifejezettebb a csüggedtség, az apátia. A legújabb közvélemény-kutatási adatok szerint a választók mindössze 39 százaléka járul majd az urnák elé, egy újabb választási kudarc viszont csak tovább bonyolítaná az egyébként is szétzilált helyzetet. Csökkent ugyanakkor minden jelentősebb párt támogatottsága, ami szintén a kiábrándultság jeleként értelmezhető. Mindez nem kecsegtet semmi jóval a vasárnapi forduló előtt, most csak annyi bizonyos, hogy rövid időn belül történni fog valami. A szerb kormány egy darabig az időhúzásra játszott, hivatkozva arra is, hogy a rendkívüli választásokat csak jelenlegi, a régi rendszerből átörökölt törvények alapján lehetne megtartani, ésszerűbbnek látszana ezért előbb meghozni a köztársaság új alkotmányát, s csak utána szerét ejteni a parlamenti választásoknak. A jelek szerint azonban most már a kormány is megelégelte a dolgokat, a kisebb pártok napi zsarolási jelentkezéseit, a képviselői mandátumokkal való bizniszt (komoly summáért néhányan más pártokhoz igazoltak át), az elhatalmasodó káoszt. Zsarko Koracs miniszterelnök-helyettes a minap kifakadt: nem látni többé, hogy a parlamentben a többség a reformirányvétel híve vagy sem, e nélkül pedig elképzelhetetlen a reformok folytatása. Ilyen feltételek között a kabinet nem működhet. Hasonlóképpen rövidesen esedékes a jövő évi költségvetés megvitatása, ha a dokumentumot a szkupstina nem szavazná meg, a kormány mindenképpen megbukik. Ez az állapot a továbbiakban nem fenntartható.

A vasárnapi szerbiai elnökválasztáson hatan rajtolnak, komoly eséllyel azonban mindössze ketten. Némi előnnyel várja a megméretést az SZDE közös jelöltjeként Dragoljub Micsunovics, Szerbia-Montenegró parlamentjének jelenlegi elnöke, aki természetesen bízik győzelmében, s abban is, hogy Szerbia stabil és demokratikus országgá válik. Nos, az európai irányultságú, a három évvel ezelőtti fordulat eredeti eszményeit továbbra is valló polgárok számára Micsunovics szinte az utolsó esély, hiszen egyedül ő lenne képes arra, hogy a Milosevicset leváltó – azóta többnyire más-más utakon járó – politikai gárda tagjai között mintegy hidat képezzen. Komoly ellenlábasa a radikálisok által indított Tomiszlav Nikolics, mögötte sorakoznak fel – nagyfokú szervezettséggel – a levitézlett rezsim szimpatizánsai. Nagy valószínűséggel azonban az eredményességhez szükséges 3,2 millió polgár megjelenése most túl magas léc, ebben az esetben az elnökválasztás újabb 60 napon belül ismét esedékes, sokak szerint – a G17 Plusz szintén így érvel – ezzel egyetemben kellene megtartani a rendkívüli parlamenti választásokat is. Mások előbbre, ismét mások későbbre halasztanák ugyanezt.

Ebben a rendkívül érzékeny, már-már válságos momentumban érkezett meg a hágai törvényszék újabb levele, két katona- és két rendőrtiszt kiadását kérve. Carla del Ponte főügyész taktikusnak igazán nem nevezhető lépése csak a radikálisokat erősítette fel, mindez ahhoz a furcsasághoz vezetett, hogy rövidre rá ötezer rendőr tüntetett a kiadatás ellen – a kormány támogatásával. Színre léptek közben az amerikaiak is, ajánlatot téve: ha szerb segédlettel a háborús bűnös Ratko Mladics végre Hágába kerül, az előbb említett négy tiszt (tábornok) perének színhelye Belgrád maradhatna. Amúgy más tüntetések is zajlottak a szerb fővárosban; a magát önállónak minősítő szakszervezet tagjai vonultak fel az utcákon a kormány leváltását követelve. A kifejezetten politikai töltetű (a baloldal által is inspirált) demonstrációnak végül a rendőrség vetett véget.

Már csak a sors fintora, hogy október derekán a nemzetközieknek sikerült ugyan Bécsben tárgyalóasztalhoz ültetniük a szerbiai kormány és a koszovói ideiglenes kabinet csonka küldöttségét, a találkozó azonban nem hozott eredményt. Nem is hozhatott, hiszen „a déli tartomány” albánjai a függetlenségen kívül másról nem hajlandóak beszélgetni, valamirevaló szerb politikus pedig jelen helyzetben ebbe nem mehet bele. Koszovó státusa tehát még várat magára, ezzel együtt az új szerb alkotmány meg a vajdasági alapokmány is. Komolyabb dolgokra a társadalomnak ezúttal nincs ideje, most a kormánybuktatás meg a végeláthatatlan választások időszaka érkezett el. Közben pedig Szerbia – ha jól látjuk – ismét távolabb kerül(t) Európától.