Szemünk a Vajdaságon

A magyarországi és a Kárpát-medencei kisebbségi lapok figyelme az elmúlt hetekben elsősorban a Romániai Magyar Demokratikus Szövetségben dúló vitákra és a szatmárnémeti kongresszusra összpontosult, ami teljesen érthető. Az már kevésbé, hogy közben eléggé háttérbe szorult olyan esemény, amely nemcsak kiemelkedő jelentőségű, hanem modellértékű is: ez pedig a Vajdasági Magyar Nemzeti Tanács megalakulása. Ezzel ugyanis törvényesen valóra vált a délvidéki magyarság perszonális autonómiája. Létrejött az ottani nemzetrész kisebbségi önkormányzata, amely megfelelő jogköröket kapott ahhoz, hogy a vajdasági magyarság kultúrájának, oktatásügyének, médiakérdéseiben szuverén módon döntsön. Jól tudom, mennyire képlékeny a helyzet a Szerbiai és a Montenegrói Köztársaságban, hiszen senki sem tudja megjósolni, meddig marad együtt a néhai Jugoszlávia utolsó két tagköztársasága, s milyen belpolitikai feszültségeket okozhat a végleges szakításuk. Ám a vajdasági magyarság legitim önkormányzata megszületett és működni kezdett. Megkezdődhet hát a munka- és feladatmegosztás, amelynek az a lényege, a politikai érdekképviselet az ottani pártok dolga és kötelessége, a szakmai kérdések pedig a nemrég megszületett tanács hatáskörébe tartoznak. Magyarán: a politikusok feladata a törvényes környezet megteremtése, egyebek között az állampolgári, esetünkben: a kisebbségi jogok érvényesüléséhez, amely a megmaradás, a szellemi és anyagi gyarapodás alapfeltétele. Jó lenne, ha mi is nagyobb figyelmet szentelnénk a vajdasági törekvéseknek, hiszen a kulturális és oktatási autonómia megteremtése nálunk is fontos feladat. Nem is olyan régen többen javasolták a szlovákiai magyar kulturális parlament létrehozását, ám az életrevaló elképzelés mintha hamvába holt volna. Igaz, elsősorban kisebbségi kérdéseket is felügyelő kormányalelnök, továbbá a magyar oktatási és kulturális államtitkárok, legújabban pedig a megyei önkormányzatok tisztségviselői révén már létrejöttek az említett autonómia alapelemei, ám ez a rendszer még túlontúl párt- és érdekcsoportfüggő. Emiatt tartom indokoltnak szakembereink aggodalmait, melyek szerint nem is olyan régen még fontos elvtársak döntöttek arról, ki legyen egy-egy kulturális intézmény vezetője. Ma viszont akadnak újkori fontos urak, akik szívesen átvennék ezt a szerepkört. Példaként az Ifjú Szivek igazgatói posztjára kiírt pályázatot említem, amelynek bírálóbizottsága még munkához sem látott, de az összetétele már többször megváltozott. Mintha olyan embereket keresne az államtitkár, akik biztosan olyan döntést hoznak, amely megfelel az ő szája ízének. Pályázaton szeretnének dönteni a Jókai Színház igazgatójáról is, habár a mind hangosabb szóbeszéd szerint szemfényvesztés az egész procedúra. Ugyanis állítólag az egyik befolyásos magyar politikus már eldöntötte, ki kerüljön a fennállásának fél évszázados jubileumát ünneplő társulat élére. Néhány túlbuzgó politikusunk, megyei tisztségviselőnk végre önmérsékletet tanúsíthatna. Tudhatná: mi a kötelessége, mekkora a mozgástere. S ezzel együtt pedig tudatosíthatná, mennyire helytelen, ha szakmai kérdésekben is önmagának követeli a döntés jogát. Vigyázó szemünket már csak az ilyen nyugtalanító jelenségek okán is illene a Vajdaságra vetnünk, ahol legalább már elvben és törvényben rögzítették: mi a politikusok dolga, mozgástere és miként érvényesüljön a gyakorlatban a művészet autonómiája és a szakemberek szuverén döntési joga.