Szemét a szemnek

Elsősorban a „háromlábú felületeket”, amelyeket oszlopok köré szerelve láthatunk városszerte. Egy–másfél méter magasak, mindhárom oldalukon nem egész egy négyzetméternyi reklámfelület. Az önkormányzat tájékoztatása szerint 241 nem engedélyezett reklámfelület van csak az Sznf téren. Aki járt már arra, tudja, nem egy apró terecske, de mondjuk egy fővároshoz képest nem is túl nagy. De 241 reklámfelület egy ilyen téren azért kicsit sok, ha van engedély, ha nincs.

A probléma nem új keletű. Az önkormányzat dolgát joghézagok nehezítik, melyek lehetőséget adnak a bírósági huzavonákra, a város pedig nem léphet, amíg nincs jogerős döntés. Egy másik elgondolkodtató adat: Pozsonyban egy négyzetméter reklámfelületért egy napra a város egy eurót tud elkérni.

Szlovákiában a reklámfelületek hasonló mértékű eltávolítására nemigen volt példa (hacsak nem számoljuk ide az augusztusi vihart, amely például Komáromnál is kigyomlálta az óriásplakátok vaskonstrukcióit). A vizuális szmog megfékezése érdekében nem sok minden történt. Hacsak nem számoljuk ide szegény Renáta Zmajkovičová törvényjavaslatait, aki (akkor még) a Smer erős asszonyaként úgy gondolta, az építésügyi törvényen keresztül előírhatja, hogy a közutaktól a jelenleg előírt távolságnál messzebb helyezzék el az óriásplakátokat. Persze, hogy nem szavazták meg, hiszen kinek mi oka lenne arra, hogy egy virágzó üzletágat, mint a reklámfelületek létesítése, bérbe adása, megkárosítson. Legalább jut egy kis pénz a régiókba is, érvelnek egyesek, pedig nincs igazuk, hiszen a nagy reklámfelületek többségét nagy cégek tartják kézben, a bérleti díjak hozzájuk vándorolnak. A régióban legfeljebb az a pénz marad, amit a plakátragasztó megkeres, vagy amit a cég kifizet a földtulajdonosoknak, amikor megvásárolja a talapzathoz szükséges pár négyzetmétert.

Az önkormányzatoknak és egyéb illetékeseknek nincs könnyű dolguk a reklámfelületek ritkításánál, hiszen a téma nem sok választót hoz lázba, ráadásul az ilyen cégeknél mindig van valami szövetséges, ismerős, rokon, vagy annak a rokona, ők pedig „szeretetadományoktól” sem riadnak vissza, hogy a hasonló kezdeményezésekről a hon- és városatyákat lebeszéljék. Mi pedig nézzük a sok ízléstelen reklámot, politikusfejet, akkor is, ha nem akarjuk, ők pedig elérik, hogy megjegyezzük őket, meg az üzenetüket, akkor is, ha nem akarjuk. Ez ugyanolyan szemét, mint a szórólapok, amelyekkel a postaládákat teletömik. És a nagy nemzetmentő politikusokat sem zavarja, hogy az ő szép Szlovákiájukat lassan már nem lehet látni a sok reklámtól.