Szemérmetes besúgók

Idestova egy éve, hogy megalapították a pártállami besúgók, irányítóik és főirányítóik személye körüli homály eloszlatását szolgáló intézményt, a Nemzeti Emlékezet Hivatalát. Tevékenységéről időnként közlemény is megjelenik; hányan igényelték és milyen eredménnyel a róluk vezetett jelentések tanulmányozását. A kárvallottak részéről csekély érdeklődés nyilvánul meg az iratok tanulmányozása iránt, és ebben az idő múlásán kívül még legalább fél tucat tényező közrejátszik. Ezeket most hadd ne részletezzem. Minden általánosító magyarázkodásnál többet elárul egy eset bemutatása. Ezúttal azé a Jozef Šestáké, akit hallomásból szinte mindenki ismer, hiszen néhány hónapja beszállt az államfői tisztségért vívott küzdelembe. Kilétéről 2004 tavasza óta azok is tudnak, akiknek korábban fogalmuk se volt róla, hogy az elmúlt csaknem 15 év alatt mindig magas külügyminisztériumi tisztséget töltött be, illetve akiket most meglepett, hogy a Szlovák Információs Szolgálat vonakodik Šesták 1989 előtt vezetett dossziéjának nyilvánosságra hozatalától. Egyáltalán milyen ŠtB-dossziéja lehet egy 15 éve külügyminisztériumi főhivatalnoknak? Ez az egyetlen eset is kedvét szegi mindenkinek, aki 1989 novembere óta újból és újból kísérletet tett házi besúgója kilétének felderítésére, viselt dolgai bizonyítására. A Šesták-eset azt sugallja, hogy a titkosrendőrségi iratok tanulmányozhatása mindmáig fölöttébb szelektív. A kisstílűekről a besúgottak tudomást szerezhetnek, a fajsúlyosabbakat azonban különválasztják a tanulmányozhatóktól. Tény, Šesták most követelte dossziéja tartalmának nyilvánosságra hozatalát. Normális körülmények között ezt úgy értelmezhetnénk, hogy nincs mitől tartania. Az a körülmény azonban, hogy 15 év elteltével is csak ilyen nyögvenyelősen teszik lehetővé a listán szereplők működésének kiderítését, gyanakvóvá tesz. Šesták esetében feltételezhető, hogy csak azért követeli dossziéja megnyitását, mert jól tudja, hogy úgysem nyitják meg. Nem külügyminisztériumi segédírnokról, hanem egykori államtitkárról, pillanatnyilag pedig államtanácsosról van szó. Olyan pozícióban van, hogy mindig tisztában lehet vele, merről fúj a szél. Egy-egy ilyen botrány kirobbanása után egyre jobban értem, hogy Szlovákia különválását követően a Mečiar irányította parlamenti többség miért akadályozta meg a besúgók elszámoltatását. Mečiar ellenzéke 1998-ig köpte a markát, hogy ők bezzeg megtanítanák őket kesztyűbe dudálni. A Dzurinda-koalíció már hat éve van hatalmon, de a plebsz még most is csak találgathatja, melyik egykori ŠtB-munkatárs hol dolgozik. Aki konkrétumokra kíváncsi, jobban teszi, ha befogja a száját, mert az államtanácsos múltját államtitokká nyilvánították. Érdemes a kárvallottaknak ilyen körülmények között mérgelődniük?