Számít, hogy kit szeretünk!

A harmadik az érzelmileg éretlen kapcsolódás, hogy rosszabb a két félnek együtt, mint külön, mégis együtt maradnak, bár tudják, szét kellene válniuk. Itt az egyik fél folyamatosan többet ad – érzelmileg, gondoskodásból, szeretetből. Ezek azok a kapcsolatok, amelyekbe az egyik személy pakol: türelmet, időt, megértést, kifejezi, mire lenne szüksége és miért, de a másik a megfelelő igyekezet helyett megsértődik. Szóval ezeket a kapcsolatokat Feldmár András parazitivizmusnak nevez – a kifejezés arra utal, hogy van egy élősködő a kapcsolatban. A szakember arról beszél, hogy az ilyen viszonyból a lehető leggyorsabban kell kilépni, hogy a lehető legkisebb kárt szenvedjenek el benne a felek.

Az egyik legnehezebb feladatunk a párkapcsolatunknál, hogy felismerjük, miben vagyunk, hol tartunk. Ha valakiről ugyanis kiderül, hogy vannak rossz szokásai, márpedig mindenkinek vannak, és azok megnehezítik az együttélést velünk, fontos lenne, hogy azelőtt változtassunk rajta, mielőtt a páromnak ezt többször a szememre kellene vetnie-hánynia. Ugyanis, ha tudom, hogy velem valamiért nehéz az együttélés, de a másik ezt nem eltúlozza, hanem valós problémaként jelenik meg köztünk, plusz-teherként a kapcsolatomra nézve, szembe kell néznem ezzel.

Felelősséget kell vállalni magamért. Ugyanis nagyon káros a felfogás, hogy a másiknak el kell szenvednie „engem”. Nem kell elviselnie a rossz szokásaimat! A kérdés, hogy tartom-e olyan értékesnek, fontosnak a kapcsolatom, hogy ne önsajnálkozásba kezdjek (Persze, megint velem van a baj!), és ne is támadásba lendüljek (Mert Te is ilyen vagy!). De legfőképpen önmagunkért kellene figyelni arra, hogy miként reagálunk egy helyzetben!

Egyetértek azzal, amit Feldmár kifejtett, meggyőződésem: a szeretetben vagy elkényelmesedünk, vagy áldozattá válunk, vagy éberek maradunk. Mindhárom lehet tudatos állapot. Ahogy a nem döntés is döntés.