Mit jelent a mély intimitás?

Feldmár Andrástól kölcsönöztem a címben olvasható gondolatot, aki az egyik előadásában arról beszél, mit is jelent a mély intimitás.

Konfliktusoldással foglalkozom, amelynek része, hogy megfigyelem a kapcsolatokat, amelyekből kiszakadtak a konfliktusok. Ez a figyelem, mint úgy általában az odafigyelés, érzelmi elakadásokra mutat rá, megjegyzem, leggyakrabban.

Nemrég olyan esetben kellett mediátorként helytállnom, ahol egy apa és a fia közti feszült, távolságtartó viszonyt oldottunk. A kapcsolatuk rég elromlott, egy időre meg is szakadt, ám mindkét részről volt érdeklődés, csak mindketten a másiktól várták a nyitást. A régi világ erényeit, tanulságait hordozó apa azt bizonygatta, mennyivel rosszabb apákat is tisztel a fiuk, tehát az ő gyerekében van a hiba. A felnőtt fia pedig hallgatott és ellenállt, falakat húzott, önvédelemből.

Legszívesebben mindkettőnek azt mondtam volna: na jó, szedjék össze a bátorságukat, sírják ki magukat, és most öleljék át egymást, mert erre lenne szükségük! De természetesen nem tehettem ezt. Helyette az érzéseiket próbáltam lefordítani, kimondva azt, amire ők nem találtak szavakat, vagy amelyeket elnyomott a kapcsolódás hiánya miatt érzett fájdalom. Mostanra nem tudják, hogyan kellene egymáshoz szólni, egymás felé nyitni. Sok a düh, a csalódás, a félelem. S akkor jutott eszembe Feldmár gondolata, amely tökéletesen ráillik ennek az ügyfélnek a fiával kialakított kapcsolatára is. Eltűrni, elviselni, semmibe venni a másikat nekem és neki is fájdalmas. Miért csináljuk mégis? Mit tűrök el, mit viselek el megfelelésből, és annak milyen következményei lesznek a további életemre?

A szülő-gyerek kapcsolatban óriási fejlődésen mentünk keresztül az elmúlt évtizedekben. Az egyik legfontosabb, ma már közismert tény, hogy a szülőkkel kialakított szoros szeretetkapcsolat (összetartozás, együttműködés, tisztelet) elsődleges fontosságú a jól működő felnőtt lelki életében. Vagyis nem mindegy, hogy tudunk-e összebújva beszélgetni, osztozunk-e az élményeinkben, törődünk- e a másik érzéseivel, vagy csak hagyjuk, hogy az utódunk felnőtté váljon, látszólagos jelenlét mellett, de nagy érzelmi távolságtartásban! Mert az sebez meg nagyon, hogy, bár ott van fizikailag az anya vagy az apa, mégsem érzem őt közel.

A legjobb az lenne, ha időben rájönnénk, hogy felelősek vagyunk a környezetünkért. Vagyis az otthon berendezése, az autó márkája, kényelme mellett tudatosan vállalnánk a felelősséget azért, kit és hogyan szeretek, illetve engedek közel magamhoz, mert a környezethez tartozik az emberek csoportja is, akik körülöttünk élnek. Tegyük fel tehát a kérdést: ki mennyire akar közel kerülni hozzám, és én erre mennyire vagyok vevő?

Fájdalmat okozni lehet közelséggel és távolsággal. Ha közel engedek valakit, nagyon közel, majd eltávolítom, annak ellenére, hogy azt ígértem, ott maradhat, borzalmasan fájdalmas lehet a másik számára. Ha ezt szülő csinálja a gyermekkel, s erre csak később, akár idősebb korban eszmél rá, mert ő is ugyanezt kapja a lurkótól, még mindig van lehetősége. Dönthet úgy, hogy tanul az addigi mulasztásából, és elviseli gyermeke iránta tanúsított dühét, meghallgatja, és felajánl egy másik, őszintébb, szeretetteljesebb utat, amelyet együtt alakíthatnak. Vagy elfogadja, hogy mindenki dönthet arról, eltűri-e a semmibevételt!

De ne feledjük: ma mi taszítunk el hozzánk forduló, figyelmet, szeretetet, türelmet, megértést kérő embert, és néhány év múlva fordulhat a kocka, s azt majd mi hogyan tudjuk elviselni?