Urbán Ákos: A citromos káposztáról

Édesanyám egyszer kórházba került. Hetek óta mondogatta, hogy fáj a háta, de csak akkor ment el az orvoshoz, amikor már nem tudott bemenni a munkába. Hamar műtét lett a vége, és kéthetes kórházi lábadozás.
Az anya nélküli reggeli konyha teljesen új tapasztalat volt, és annál is furcsábbnak bizonyult esténként a saját belátásom szerinti időben indulni tusolni. A házban megváltoztak a fények, és sok mindennek az íze is más lett. Leginkább a székelykáposztának.
Ahonnan anya származott, édes káposztából készítik, ahonnan apa, ott savanyúból. Az édes káposzta uralta a mi konyhánkat is, esetleg valami hibrid megoldás született: édes kevés savanyúval vegyítve, vagy ha teljesen savanyúból főzött anyám, az alaposan átmosva került a fazékba.
Édesapám számára az üres konyha és a két éhes száj a kihívás mellett a lehetőséget is magában rejtette, csak hát amilyen az élet, pont nem volt savanyú káposzta a boltban – vagy mert édesanyám vásárolt be mindig, édesapámnak nem sikerült a savanyú káposzta nyomára akadnia. Bár ez az egész csak következtetés, nem láttam a káposztahajszát, pusztán a tányéromon találkoztam a barátságos édes káposztás húsdarabokkal és valami kellemetlen, édes-savanyú ízzel.
Apám sosem hallgatta el a véleményét, ami az ételeket illeti, és anyám távollétében úgy éreztem, hogy most én is megmondhatom végre. Ez az impulzus keveredett a természetes döbbenettel, amikor kiböktem az első dolgot, ami a eszembe jutott: anya citromlevet öntött a káposztába.
Apám, meghallva a panaszt, nem mondott semmit. Az arcáról azonban megértettem, hogy a kotyvalék az ő műve. Nagy barátja volt az Olympos citromlének, a rántottához, a tükörtojáshoz vagy a bundáskenyérhez, amiket vacsorára néha elkészített, mindig remekül passzolt a citromos tea.
Bő húsz évvel később is gyakran eszembe jut ez az eset, és mostanában az is, hogy mi volt a tanulság, pontosabban mi minden: citromlével sem jó a káposzta.
Jó lenne feleleveníteni, hogy milyen is volt édesanyám az előre mondottnál későbbi hazatérte, de kórházi látogatásra nem emlékszem, és arra sem igazán, hogy a Matáv telefondoboza alatt, a konyhaasztalra milyen más fogások kerültek abban a pár hétben. Arra nagy összegben mernék fogadni, hogy volt köztük sült kolbász és felturbózott konzervkaja. A konzervkajának is saját rituáléja alakult ki. Hagymát és paprikát pirított apám, arra ment a konzervpacal, közben meg a régi idők szegedi halászlékonzervjéről beszélt.
Gyakran látom magam előtt az arcát, amint rám néz a kifogásolt étel felett elmondott panaszomat hallva, lerí róla, hogy ő követte el azt a citromos káposztát. Nem tudunk nem egyre jobban hasonlítani. Mióta nem él, a képzeletemben is esendőbb, én pedig sokkal empatikusabb lettem vele szemben. Ennek az igazságtalanságát elég nehéz elviselni, pedig én csinálom, és érzésre olyan, mintha ugyanabban a konyhában zajlanának ezek az érzelmi folyamatok.
Egyébként tizenévre a történettől a következő otthoni tudásom a káposztáról az volt, hogy édesapám gyomrában rakoncátlankodik, és lekerül az étlapról. Pedig addigra már rég savanyú káposztából főzte az édesanyám.