SOROZATDARÁLÓ: Kicsi, elátkozott város mókás szigetlakókkal

Nagyon veszélyes dolog, érzékeny terület a horror keverése a komédiával. A jó poénok a szükséges helyeken persze oldhatják a feszültséget, de ha túl sok van belőlük, akkor nemcsak oldani fogják, hanem teljesen meg is semmisítik. Ha pedig csak egy-egy poén akad, azt aligha nevezhetjük horrorkomédiának. Katie Dippold, a Widow’s Bay showrunnere a Városfejlesztési osztályban tanulta a sorozatkészítészt, és első ránézésre az lehet az érzésünk, hogy a karaktereket is onnan kölcsönözte az Apple TV új sorozatához. A horrorokhoz akkor állt a legközelebb, amikor megírta a 2023-as Kísértetkastélyt, csakhogy az a film olyan rosszul sikerült, hogy aligha ad magyarázatot arra, miért lett ennyire jó a Widow’s Bay.
A sorozatban csetlő-botló, tragikus múltú, de rendkívül szórakoztató alakok kerülnek egyfolytában olyan szituációkba, amelyek inkább hősöket kívánnának, de azért valahogy ők is mindig megoldják a dolgot. A Widow’s Bay meglehetősen szokatlan felépítésű. 

Akad egy fő szálunk egy isten háta mögötti elátkozott szigettel és annak lakóival, illetve az új polgármesterrel, aki fejébe veszi, hogy felélénkíti a helyi turizmust. Teszi ezt annak ellenéri, hogy több helybéli figyelmezteti: a szigetet sújtó régi átok ismét feléledni látszik.

Ezen a fő cselekményszálon ugyan epizódról epizódra haladunk tovább, valójában azonban minden rész egy új, önállóan is élvezhető sztorit takar. Ahogy az amerikaiak szokták mondani, „Monster of the Week”, vagyis hőseink minden epizódban egy új természetfölötti rémséggel küzdenek meg, legyen az egy maszkos, halhatatlan (vagy annak tűnő) sorozatgyilkos, tengeri boszorkány vagy a város első polgármestere, aki valamilyen csoda folytán több száz évesen is él.
A sorozat sikere részben abban rejlik, hogy elsőrangú rendezőket találtak hozzá. Ti West (Pearl) vagy Hiro Murai (Atlanta) pontosan érzi a tökéletes rémisztgetés–poén arányt, és még azt a gyermekbetegséget is legyőzik, amikor az évad közepén bedobnak egy flashback epizódot. Máshol talán időhúzásnak tűnne, a Widow’s Bayben még ez is frissnek hat. A sorozat sorra rángatja elő a klasszikus horrortoposzokat a gyilkos bohóctól kezdve a kísértetjárta szállodán át a szektás, démonmegidézős rituáléig, és kisebb csoda, hogy a széttartó szálak ellenére végig egységes marad. A veszély még úgy is végig valósnak érződik, hogy közben a szereplők sokszor egészen abszurd módokon reagálnak rá.
Hogy ez a struktúra működőképes, sőt sikeres lehet, a rendezők mellett nem kis részben a három főszereplőnek köszönhető. A Foglalkozásuk: amerikaiból ismert Matthew Rhys, a Barryből ismerős Stephen Root és a széria nagy felfedezettje, Kate O’Flynn elképesztő triót alkot. Minden nekik jutó pillanatban sziporkáznak, de közben arra is figyelnek, hogy senkitől se lopják el a reflektorfényt. Egy sorozatok szempontjából mostanáig nem annyira izmos esztendőben a Widow’s Bay igazi felüdülést jelent.

Tóth Csaba