Szaddám után

Szinte biztosan lesz háború, ami abból is látszik, hogy a washingtoni kormányzat egyre többet foglalkozik azzal, mit kell tennie a Szaddám utáni Irakban azért, hogy a térségben ne uralkodjon el a káosz.

A hét végén valószínűleg szavazásra bocsátják a Biztonsági Tanácsban az amerikai–brit–spanyol határozattervezetet. Csak az a kérdés, hogy addig az USA összegyűjti-e a kilenc támogató voksot, mert Moszkva és Párizs fenyegetőzése ellenére szakértők továbbra sem számolnak azzal, hogy valamely állandó tag vétózna. Hiszen már az orosz diplomácia is azt tapogatja körül, hogyan tudja érvényesíteni érdekeit a Szaddám utáni korszakban. A Chirac-féle magatartás lényegét pedig egy francia geopolitikai szakértő, Gérard Chailand fogalmazta meg: ha a franciáknak volna annyi katonai erejük, mint az amerikaiaknak, ugyanazt az Irak-politikát követnék, mint az USA. Ő úgy látja, a nyugat-európai háborúellenes demonstrációk szervezői csak egy hibát követtek el: nem érdekli őket az iraki nép véleménye. Szerinte a villámháborúban győztes amerikaiakat Irak lakosságának hetvenöt százaléka felszabadítókként fogja üdvözölni. A siker a katonai győzelem utáni sokkal nehezebb hónapokban dől el, attól függően, milyen érdekcsoportok kerülnek – amerikai segédlettel – hatalomra Irakban, lesz-e türelme és elég pénze Bushnak arra, hogy végigcsinálja az igazi iraki rendszerváltást, vagy idő előtt kivonul, és marad egy Szaddám nélküli, de szaddámihoz hasonló rezsim. Washington jövőbeni Irak-politikájának sikere szempontjából alapvető fontosságú továbbá az arab országok magatartása. Ha az iraki rendszerváltással párhuzamosan, vagyis nagyon gyorsan nem sikerül kiegyensúlyozott módon rendezni az izraeli–palesztin viszonyt, akkor az arab világ agresszorként fog tekinteni az Irakot megszálló amerikaiakra – ennek minden következményével együtt. Nem is olyan nagy túlzás azt mondani, hogy végső soron Jeruzsálemben dőlhet el az iraki háború sikere. Bushnak állnia kellene a szavát: Izraelnek palesztin terrorizmustól mentes békét, nyugalmat, a palesztinoknak pedig államot kell kapniuk. Ez minimum olyan nehéz lesz, mint az iraki rendezés. Mert miközben a világ Irakra figyel, Izraelben megalakult az új, jobboldali Saron-kabinet. És bár az utóbbi hetekben nagyobb palesztin terrorakciók nem voltak, az izraeli hadsereg rendszeres inváziókat hajt végre palesztin területek ellen terroristaellenes tisztogatás címén. Nyilvánvalóan katonai előkészítése folyik annak, hogy ugyanaz a sors érje az Arafat-féle palesztin vezető garnitúrát, mint Irakban a Szaddám-rezsimet. A módszer nem új. Minden konfliktusra jellemző volt, hogy a felek a békéltetés előtt fegyverrel igyekeztek megszerezni maguknak a legjobb tárgyalási pozíciókat.

Az izraeli–palesztin konfliktus eddigi történetét tekintve félő, hogy ez a taktika itt és most nem jön be, mert kiprovokálja a palesztin és szélesebb körben az arab terrorizmus olyan eszkalálódását, amely eleve kudarcra ítéli a tárgyalásokat.