Streetfighter

Szívroham vagyok, a betegségek családjából. Minden komolyabb orvosi lexikonban, szakkönyvben kövér szócikkben szerepelek, diagnózisszámom van, akit leteperek, arról látlelet készül. Elektrokardiográffal is lenyomozhatnak, a komolyabb és gyakoribb halálokok közé tartozom, az elpatkoltató kommandó veteránjai közé. Mert – bár a lassú halált is szeretem, a hosszabb lefolyást, sőt a visszatérést is, értsd, amikor kiszemelt emberem először csak egy apró nyilallást érez, aztán esetleg hetekkel, hónapokkal később komolyabb szívgörcs formájában jelentkezem, de harmadszorra talán und biztos hullát gyártok belőle – főképp az azonnali, gyors halált szeretem. Az emberek közül pedig mindenekelőtt azokat, akik túlsúlyosak, akik stresszesek és zabálják a cigarettát, isznak, mint a gödény, azokat, akiknek az érrendszere már tropa. Ám előszeretettel gyilkolok olyanokat is, akik látszatra makkegészségesek. Kedves barátom a gutaütés meg az idült alkoholizmus, de diabétesz cimborám is messziről köszön, és mesternek hív. Ha ölni megyek, gondosan választom ki a helyszínt, lehetőleg ott csapok le, ahol az áldozatnak minimális esélye van. Utcán, nyílt terepen vagy éppen sűrű embertömegben, forgalomban, volán mögött, kedvencem mégis a vidék. Lehetőleg világvégi pici falu, hogy a gyorsmentő még csak véletlenül se érjen utol. Csak úgy hirtelen megbököm

Jolán nénit, és szelíd mosollyal nézem, ahogy a kiskertben a salátaágyásba rogy, vagy épp Pista bácsit, aki előbb még kiszólt a nejének, hogy: Böske, hozzál be cseresznyepaprikát, most meg ott ül a széken, fejjel a vasárnapi húslevesbe bukva, aprókat tátog, s nézi a legnagyobb csodát az aranyszínű lében, a tészta közt a semmit...

S mivel elit halálhozó vagyok, nem értem a politikát, nekem egykutya, hogy a gyorsmentőn érkező orvos és ápoló melyik párt holdudvarába tartozik, melyiknek tagja és melyiknek nem, megnyerte-e a gyorsmentőtendert vagy sem. Nekem csak az számít: orvos-e az orvos, ápoló-e az ápoló, tudják-e, hogy kell szakszerűen – s ha lehet, minél gyorsabban – kimenteni a karmaim közül azt a szerencsétlent, akinek már csak perceket adtam, s aztán azonnal be tudják-e vinni az intenzívre? Mert ha nem, akkor én nyertem. Lehet hívni a temetkezési vállalkozót. Mondjuk, ha ember lennék s nem infarktus, undorodnék a pártoktól, amelyek még ezt is egymás ellen használják ki, undorodnék azoktól, akik egyszer vállalják a véleményüket, másszor meg nem, undorodnék a kampányoktól és a nyerészkedési vágytól, undorodnék attól, ha valaki mindenben csak a bomba üzletet látja. S undorodnék azoktól is, akik álszent módon cirkuszt csinálnak, pedig csak az történt: két szék közül a padlóra estek, na meg elestek egy csomó pénztől. De szívroham vagyok. Az én dolgom az ölés. A tiétek az életmentés. Uff.