Státusvillongások

A szombati Máért-ülés nem igazolta a legderűlátóbb, ám a borúlátó várakozásokat sem. Néhányan bíztak abban, hogy a zárónyilatkozatot minden magyarországi parlamenti párt és határon túli magyar tömörülés vezetői aláírják, ami nem vált valóra. Szerencsére az a pesszimista forgatókönyv sem, amely szerint a Kárpát-medencei magyarságot összefogó testület két vagy több részre szakad. Abban, hogy a résztvevők nagy többsége végül elfogadta a módosított normaszöveg tervezetét, jelentős érdeme van a Romániai Magyar Demokratikus Szövetségnek és a Magyar Koalíció Pártjának, amelynek vezetői – főleg saját hazájukban szerzett tapasztalataik alapján – a rendelkezéseket bővítő, illetve egyértelműsítő javaslatokkal, és az értelmes kompromisszum kivajúdásának a szándékával tanácskoztak. A magyarországi kormánypártokon kívül elsősorban a Magyar Demokrata Fórum józan magatartása tette lehetővé, hogy az ülés végül eredményesen zárult. Az egyik legvitatottabb kérdéssel, a bevezető résszel kapcsolatban Markó Béla nem tartotta problémának, hogy kikerült az „egységes magyar nemzet” meghatározás, mert szerinte a helyette szereplő „magyar nemzethez való tartozás” ugyanazt a gondolatot fejezi ki. Bugár Béla főleg azzal volt elégedett, hogy az oktatási támogatásokat az egyének mellett az iskolai szülői és pedagógusszervezetek is megkaphatják, ha erről kormányközi megállapodás születik. Németh Zsoltnak, a Fidesz képviselőjének a módosított normaszöveggel kapcsolatos kifogásai közül némelyek helytállóak: például a törvény végrehajtó rendelkezéseiben egyértelművé kell tenni, hogy miként ellenőrizhető az utazási kedvezményt igénybe vevő határon túli magyar igazi úti célja. Nem túlzás az a megállapítása sem, hogy a támogatási rendszer valójában az oktatás és a kultúra területére szűkül le. Csakhogy ezek azok a szférák, amelyeknek az anyaországi segítség eurokonform. Elvben ennél sokkal szélesebb körű kedvezményeket fogadhat el a magyar parlament. Azzal a – gondoljunk főleg az eredményes román és szlovák lobbizásra Strasbourgban – kockázattal, hogy Magyarországot keményen elmarasztalják az európai szervek, amitől nyilván vérszemet kaphatnának a szomszédok, s az ostor ismét rajtunk, kisebbségi magyarokon csattanhatna. Még akkor is, ha ma ennek a kockázata jóval kisebb, mint akár fél évtizeddel ezelőtt. Sok igazság van Csoóri Sándor szavaiban, aki arra kérte a jelenlegi magyar kormányfőt: igyekezzenek úgy hatni az európai jogászokra és más döntés-előkészítőkre, hogy azok ne steril jogi környezetben, hanem a történelmi hátteret is figyelembe véve elemezzék a kedvezménytörvény egyes rendelkezéseit. Nagy kár, hogy neves költőnk ugyanezt két éve nem kérte a volt magyar miniszterelnöktől, amikor a jogszabályt előkészítették, mert akkor esetleg rábírhatta volna a jogalkotókat, hogy időben és érdemben egyeztessenek Brüsszellel és a szomszédos országok illetékeseivel. Bizony, a legfőbb ideje lenne már megfogadni a magyar államfő szavait, aki újra arra kérte a magyarországi pártvezetőket: az összmagyarság sorskérdéseit ne rendeljék alá saját pártszempontjaiknak. A Máért nem fecsérelheti minden energiáját a kedvezménytörvényre. Kasza József például arra hívta fel a figyelmet, hogy a vajdasági magyarok anyaországi segítség nélkül végképp kimaradhatnak a privatizációból, ami valóságos közösségi tragédia lenne. S ennek az égető gondnak a megvitatására tegnapelőtt nem jutott idő. Kovács Miklós szerint még mindig nem tudni, mit kíván tenni a kormány azért, hogy a kárpátaljai vagy a vajdasági magyarokat a schengeni határokkal ne zárják el újra csaknem teljesen az anyaországtól. Ezeknek a sorskérdéseknek az életképes megoldása legalább olyan fontos, mint a módosított státustörvény elfogadása Budapesten.