Spániel a szatyorban

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy nemes lelkű kutyatulajdonos. Ennek az aranyszívű, panellakó gazdinak megellett a spániele. Bizony, gond lehet négy kutyakölyköt felnevelni, még inkább elhelyezni őket. Ám hősünk nem a kézenfekvő megoldásokat részesítette előnyben (lásd: elajándékozás, vízbe fojtás, autóból való kivágás a sztrádán, netán egy vidéki út mentén), hanem a legkényelmesebbet. Fogta a kiskutyákat, azonmód, élve belecsavarta őket egy műanyag reklámszatyorba, jókora csomót kötött a zacsekra, aztán kislattyogott a legközelebbi szeméttárolóhoz, s nemes egyszerűséggel bevágta őket a trutyi legaljára. Jól végezte dolgát, hiszen senki sem látta meg, na meg aztán arról a gyémánt szívéről sem pattogott le a zománc, mert ő nem ölte meg őket! Csakhogy, mint mondani szokás, a nagyfőnök nem bottal ver. Nem is, mert ebben az esetben lábbal, ököllel és baseballütővel. Történt ugyanis, hogy a tett színhelyére egy jókötésű fiatalember vitte ki pár percre rá a szemetet. Feltűnt neki az a halk, elfúló nyöszörgés, amit hallani vélt a szemétkupac legaljáról. Amikor kibontotta a reklámszatyrot, elborzadt és felháborodott. Pedig nem az a heves vérű természet. A négy kölyökből már csak hármat tudott megmenteni, az egyik megfulladt. Gyors körtelefon a szintén kutyaszerető haveroknak: ugyan már, adják le a bizalmas infót, itt és itt kinek van spániele, vemhes-e, netán ellett is már, és mikor. A fiúk seperc alatt kiderítették. A tulajdonoshoz pedig egy este becsöngettek... Aztán nem tudta, mi történt, ugyanis zacskót húztak a fejére, és úgy elverték, mint a kétfenekű dobot. A három kis kutyakölyök pedig azóta is megvan, épek, egészségesek, szépen cseperednek. Ha nem hiszik, járjanak utána. Eltekintve attól, hogy ez kissé durva formája az állatvédelemnek, kétségtelenül hatékony. Jut eszembe, amit Hrabal mesternél mond Vladimír a Doktornak az Örökkévalóság gátján: aki az állatokat szereti, az egyenesen istennel parolázik.