Sötét léggömbök

Zúdulnak ránk napok óta a pénzügyminiszter, az egészségügyi tárca új vezetője és más felelős tisztségviselők bejelentései: milyen áremeléseket és egyéb megszorító intézkedéseket terveznek a jövő esztendőben. Csaknem tudathasadásos állapotban fogadjuk ezeket a kísérleti, sötét léggömböket: elvben jól tudjuk, hogy amit az előző Dzurinda-kabinet nem teljesített, azt a napokkal ezelőtt megalakult régi-új miniszterelnök kormánya jövőre be akarja fejezni. Vagy – gondoljunk az egészségügy és a szociális szféra áldatlan állapotára – végre szeretnék megkezdeni a sokáig halogatott, ezért egyre égetőbb reformokat. Tudatosítják azt az alapvető politikai tételt is, miszerint a halaszthatatlan és népszerűtlenebb intézkedéseket a választási ciklus első esztendejében kell megtenni, mert – ha valóban jók a döntések – akkor van remény arra, hogy azok hosszabb távú, jótékony hatásai esetleg már két-három év múlva érződhetnek. Polgárként viszont – akik majd a saját, idő előtt kiürülő pénztárcájukon tapasztalják a jócskán megnövekedett kiadásokat – azt szeretnénk, ha azért némi levegőnk is maradna, miután újra kénytelenek leszünk még jobban összehúzni ama bizonyos nadrágszíjat.

Ezért is hiányolom az eddigi bejelentésekből a hatásfelméréseket, vagyis a szigorítások várható gazdasági és szociális következményeit. Az egyetemi tandíj tervezett bevezetése kapcsán pedig a feltételezett társadalmi hatásokat. Az, aki a további ingyenes felsőoktatás mellett kardoskodik, vagy nem ismeri a valós helyzetet, vagy demagóg. Ugyanis már ma is fizetni kell – úgynevezett szponzori felajánlások és egyéb joghézagok révén – a levelező tagozaton. Egyetemeink informatikai és egyéb ellátottsága messze elmarad az átlagos nyugati felsőoktatási intézmények felszereltségétől. Az oktatók béréről nem is beszélve. Sok pénz kell a kedvező változásokhoz. Már csak ezért sem lehet semmi kivetnivaló abban, ha a hallgatók is bizonyos összeget fizetnek azért, hogy egyetemi végzettséget szerezzenek. Annál is inkább, mert új évszázadunk tudásközpontú társadalmában talán a legjobb befektetés, ha a műveltségre és az állandó továbbképzésre is áldozunk saját pénzünkből. Csakhogy a szlovákiai polgárok – és sok hazai magyar család is ebbe a kategóriába tartozik – többségének anyagi helyzete egyszerűen nem engedi meg, hogy akár csak egy gyermekük továbbképzésére minden tanévben tízezer koronát vagy ennél is többet fizessenek. Az is csak részmegoldás lehet, ha a tandíj egy részét maga a hallgató teremti elő. A jelenlegi helyzetben az állam tehát nem mondhat le a tehetséges, de rossz vagy gyengébb szociális helyzetű családban nevelkedő fiatalokról, hiszen ezzel az ország szellemi kapacitását szegényítené és boldogulását kockáztatná.

Hazai magyar nemzeti közösségünkre még inkább vonatkozik ez a tétel. Ezért fogadtuk megnyugvással Szigeti László oktatási államtitkár szavait, aki szerint a Magyar Koalíció Pártja célirányos kompenzációs rendszer, szociális ösztöndíjak és diákhitelek nélkül nem támogatja az egyetemi tandíj bevezetését. Bűnös dolog lenne másként cselekedni, hiszen beláthatatlan következményei lennének, ha nem az egyén tehetsége, hanem a szülők tehetőssége határozná meg, ki juthat be egyetemre.