Sorakozó két tengely mentén

Ehhez a két „maghoz” csatlakozott aztán a többi európai ország, az első, „angolszász” csoporthoz a közép-európaiak, míg Párizshoz Belgium és Görögország. Tény, hogy a jelenlegi helyzetben ez az értékelés többé-kevésbé helytálló, azonban már középtávon is megkérdőjelezhető az említett „tengelyek” időtállósága. A hosszabb távú értékelésnél ugyanis egy-egy ország pillanatnyi viselkedése helyett hosszú távú stratégiai céljaiból kellene kiindulni. Ebből a szempontból csak három hatalom tartja magát a jelenlegi helyzetben is hagyományos irányvonalához és biztonságpolitikai stratégiájához, konkrétan az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország. Természetesen ezt úgy is lehet értékelni, hogy Londonnak, Wa-shingtonnak és Párizsnak van koherens stratégiája és világos definíciója arról, mit is szeretne, illetve hogy hogyan definiálja saját helyét és szerepét a világban. Az ő elképzeléseik tehát világosak és kiszámíthatóak. Az USA számára 2001 szeptembere óta első számú szempont a biztonság. Ennek minél magasabb szintű elérése érdekében Washington számára elfogadható akár az egyoldalú katonai akció lehetősége, még abban az esetben is, ha nem támogatja a nemzetközi közösség. Az USA ennek következtében a hagyományos szövetségeken (NATO) túl, amelyek az érdekek sokszínűsége miatt sokszor alkalmatlanok az új kihívások kezelésére, az úgynevezett ad hoc koalíciókra fogja helyezni a hangsúlyt. Ezekben azok az országok vesznek majd részt, amelyek hajlandóak és képesek is hozzájárulni az amerikai hadműveletekhez. Ezekben a hadműveletekben Washington legszorosabb szövetségese Nagy-Britannia. Ez a brit biztonságpolitika alapvető elveinek logikájából adódik. Ennek lényege, hogy Londonnak minden körülmények között meg kell őriznie befolyását a globális biztonsági környezet legbefolyásosabb szereplőjére, tehát az Egyesült Államokra. Ez viszont csak úgy lehetséges, ha komoly erőkkel részt vesz az amerikai akciókban. Ennek a célnak felel meg a brit fegyveres erők fegyverzete, stratégiája és felkészültsége is. Jelenleg tehát a britek legfontosabb célja a haderő határain túli bevethetőségének bebiztosítása, mégpedig olyan mértékben, hogy az komoly erőt képviseljen egy USA-val közösen megvívott koalíciós hadműveletben. Ez kb. 30 ezer embert, száz harci repülőgépet és egy repülőgép-anyahajórajt jelent a szükséges kísérőegységekkel együtt. Ez a stratégia egyrészt komoly befolyást biztosít az amerikai lépésekre és ebből kifolyólag a britek képesek azokat bizonyos mértékig saját érdekeiknek megfelelően formálni, viszont van ennek egy hátulütője is: Nagy-Britannia fegyveres ereje és biztonságpolitikai stratégiája „gyarmatosítva” lehet volt saját gyarmata részéről.

Az amerikai–brit „tengellyel” szembenálló országcsoport vezetője Franciaország, és álláspontjának szintén meg van a maga logikája. Párizs megpróbál önálló pólusként szerepelni a világpolitikában, és mint ilyen, magát az USA-val szembeni alternatívaként meghatározni. Ennek felel meg a francia biztonságpolitikai stratégia és a fegyveres erők felszereltsége és felkészültsége is. Franciaország a hidegháború befejezését követően is több száz nukleáris stratégiai fegyvert kíván rendszerben tartani, sőt jelentős modernizációs programot is beindított. Ezzel szemben a britek jelentős mértékben csökkentették ilyen jellegű fegyvereik számát – körülbelül 200-ra –, teljesen felszámolták a repülőgépekkel célba juttatható nukleáris fegyvereiket – már csak a tengeralattjárók maradtak csökkentett számú robbanófejjel – és nem is terveznek modernizációs programokat. A francia nukleáris stratégiai erőnek két fő feladata van. Az egyik: minden potenciális ellenféllel szemben biztosítani az elrettentést, és olyan szintre emelni az esetleges Franciaország elleni támadás árát a potenciális támadó számára, hogy az már elfogadhatatlan legyen. A másik, hogy alátámassza Franciaország státusát mint globális hatalomét. A másik képesség, amelyre a franciák komoly hangsúlyt fektetnek – a britekhez hasonlóan – a távoli hadszínterekre való haderő-átcsoportosítás („power projection”) képessége. A francia elképzelések szerint az ország haderejének képesnek kell lennie egy 50 ezer fős haderő átcsoportosítására bármilyen európai válsággócba. Ha Európán túli válságról van szó, harmincezer ember átcsoportosítása lehetséges egy válságövezetbe és ezzel párhuzamosan további ötezer katona kiküldése egy másik válság kezelésére. Természetesen ehhez jönnek még az Afrikában állomásozó csapatok (Szenegál, Elefántcsontpart, Gabon). A Franciaország által kitűzött biztonságpolitikai célok azt bizonyítják, hogy Párizs a jövőben egy független pólusa szeretne lenni a nemzetközi rendszernek. Természetesen felmerül a kérdés, képes lesz-e erre. Ezzel kapcsolatban érdemes egy rövid összehasonlítást elvégezni a francia és az amerikai képességek között. A kb. 280 milliós lakosságú és kb. 8000 milliárd GDP-vel rendelkező USA megközelítőleg 200 ezer embert állomásoztat külföldön, s emellett még további 200 ezret képes bevetni. Ehhez jönnek még a hadiflotta és a légierő globális képességei, továbbá az egyre táguló technológiai szakadék az amerikai haderők és a világ többi fegyveres ereje között. Ezzel szemben a 60 milliós Franciaország – kb. 1500 milliárd GDP-vel – a jelenleg külföldön állomásozó csapataival együtt összesen 50, maximum 60 ezer főt képes külföldön bevetni. A francia hadiflotta jelenleg egy nagy anyahajóval rendelkezik, a következőt már megrendelték, viszont az US Navy 12 nagyméretű anyahajót tart rendszerben. A leírtakból is kiviláglik, hogy Franciaország – bár fegyveres erejének képességei a világ élvonalába sorolják – forrásai és lehetőségei egyszerűen nem elegendőek arra, hogy az Egyesült Államokat legalább megközelítő erejű világpolitikai pólus legyen. Ez csak abban az esetben lenne lehetséges, ha a franciáknak sikerülne saját irányításuk alatt megszervezni az Európai Unió biztonságpolitikáját, és azt kihasználva növelnék meg forrásaikat. Ahhoz azonban a kitűzött célok már valamelyest elegendőek, hogy egy európai szövetség élére álljanak – persze ehhez az európaiak biztonságpolitikai vízióit kellene egyesíteni Párizs elképzelései szerint, ami nagyon nehéz, ha egyáltalán lehetséges.

Nagy–Britannián, Franciaországon és az Egyesült Államokon kívül a többi említett ország jelenlegi álláspontja nem igazán stabil. Bár Spanyolország és Olaszország erősen támogatja az USA álláspontját, ez annak a függvénye, hogy mindkettőben jobboldali konzervatív kormányok vannak hatalmon. Hogyha ez megváltozna, egy baloldali olasz vagy spanyol kormány minden valószínűség szerint a francia oldalon állna. Ha viszont Németországban a jelenlegi szociáldemokrata–zöld pacifista koalíció helyett a konzervatívok lennének kormányon, akkor Berlin az amerikai álláspontot támogatná (ezt egyébként a német jobboldal jelezte is, amikor nyolc európai ország aláírta híres levelét az Egyesült Államok támogatására). Mivel az utóbb említett államoknak nincs saját „világformáló” víziójuk – és még ha volna is, forrásaik és lehetőségeik túl korlátozottak, hogy az komoly lehessen – mindig kénytelenek valamelyik „táborhoz” csatlakozni.