Sok-sok millió tűzáldozat

Minden évfordulós emlékezésben a jelen a lényeg. Maga az emlékezés is jelenbeli tevékenység, csak a tárgya a múlt, a célja nem. A magyar holokauszt 60. évfordulójának legfontosabb célja, hogy csökkenjen a gyűlölet a világban. Ennek szükséges, de nem elégséges feltétele az úgynevezett szembenézés a múlt bűneivel. Gyakori vád, hogy a magyar nép még mindig nem nézett szembe a hatvan évvel ezelőtti borzalommal, s az ebben való szerepünkkel. Nehéz persze elképzelni, milyen is lehet egy ilyen össznépi szembenézés. Egyáltalán létezik-e ilyesmi? Vagy úgy megy, hogy a történészek kutatnak, megírják, mi történt és hogyan történt. Az emberek egy része elolvassa, megismeri, megérti, átéli a könyvekben, folyóiratokban, újságokban foglaltakat, megnézi a kiállításokat, s mindezek közben és után igyekszik meghatározni, mi köze van neki hozzá. Mit kell megváltoztatnia a gondolkodásában, érzelmeiben, indulataiban, miknek kell cselekvésben is megnyilvánulniuk. Bibó István ezt a hosszú és gyötrelmes folyamatot javasolta 1947-ben, Rákosiék ezt elfojtották, s talán a – bűnös, kollaboráns, passzív, tehetetlen – magyarok sem bánták ezt túlságosan. Nem hiszek a kipipált szembenézésekben, formális bűn-bánatban, mert ezektől nem lesz kevesebb gyűlölet a világban. Ahhoz mélyebb, fájdalmasabb átélésre van szükség, s nem csak az értelmiség körében. Itt nem érvényes a képviseleti elv, egy nép nem mehet át katarzison képviselői által. A gesztusokban azonban hiszek, az olyanokban mint például a Willy Brandté, mert példát és mintát mutatnak az embereknek, akiknek nincs túl sok tapasztalatuk abban, mi a teendő a múlt bűneivel.

Most az évfordulóra sok segítséget kaptunk, hosszú évek után elkészült az auschwitzi magyar kiállítás új változata, a Terror Házában megnyitották a Gyermekholokauszt című „szembenézőt”, s már látogatható a Páva utcai állandó holokauszt-emlékkiállítás.

Auschwitz után nem lehet verset írni – mondta Adorno. Hozzám közelebb áll, amit Bajcsy-Zsilinszky Endre írt Teleki Pálnak még jóval Auschwitz előtt: ilyen körülmények között becsületes ember nem lehet többé antiszemita. Ebből normálisan az következett volna, hogy a holokauszt után nem lehetséges az antiszemitizmus, a rasszizmus. És nem lett igaza Adornónak, mert lehetett verset írni, és van antiszemitizmus Auschwitz után is.

De ha van, mit jelent, miből táplálkozik? Ezt megfejteni ma már talán fontosabb feladat minden másnál.

Húsvét után nehéz szabadulni a gondolattól, hogy a zsidóság holokausztja, tűzáldozata valamiképpen megismétli a keresztáldozatot. A nagypénteki szenvedéssel és halállal – a keresztények hite szerint – az Isten fia váltotta meg az emberiséget az eredendő bűntől. A tűzáldozat nem múltbeli, hanem jövőbeli bűnöktől kellene, hogy megváltson. S százezrek, milliók máig fölfoghatatlan szenvedésének és halálának elégnek kellene lennie, hogy megváltsa az embereket az antiszemitizmustól, a rasszizmustól, a tömeggyilkosságoktól.

Nem lehet, hogy ez sem volt elég!

Az ember akkor újra elkövette az eredendő bűnt – egy nép faji alapon történő teljes kiirtásának programja és iparszerű gyakorlata aligha mérhető máshoz. De a megváltó itt már csak maga az ember lehet, ha mindent megtesz azért, hogy ilyen soha ne ismétlődhessék meg.

A Páva utcai kiállítást megnyitó izraeli elnök azt mondotta, ne nevezzük a holokausztot fölfoghatatlannak, mert nem az. A nácik nem vadállatok voltak, hanem emberek. A holokauszt emberi mű, méghozzá Európa egyik legfejlettebb, legnagyobb kultúrájú országából indult, s csatlakoztak hozzá tevékenyen más „kultúrországok” is, például mi. Logikus okfejtés, de én épp fordítva látom. Ha a nácik vadállatok lettek volna, akkor érteném, számomra éppen azért fölfoghatatlan, mert „kultúremberek” csinálták, asszisztáltak hozzá, hagyták, néztek félre. Ez a fölfoghatatlan, ami csak úgy magyarázható, hogy nem tudták a szörnyűségek teljességét, nem akarták tudni, s amit tudtak, megszépítették, hogy el tudják viselni passzivitásuk szégyenét.

A holokauszt hatalmas irodalmával egyidős a felelősök keresésének, a felelősségek mértékének irodalma. A nácik elsődleges felelősségétől a kollaboránsok felelősségén át, a táborokhoz vivő vasútvonalakat nem bombázó szövetségesek felelősségéig, az ellenállásról lebeszélő zsidószervezetekétől, a szerzésben és irigységben gyökerező „népi” antiszemitizmuson át az életüket kivásárló gazdag zsidó családok felelősségéig, a nagyhatalmak, az egyházak felelősségéig hatalmasan széles a skála. Melyen persze éles határvonal húzódik a gyilkosok, aktív és passzív segítőik, valamint az áldozatoké között.

Magam a méricskélést, az összehasonlítgatásokat s az ebből fakadó vitákat nemcsak terméketlennek, ingoványveszélyesnek is tartom. A végtelennek nincs mértékegysége. A halálnak sincs. Az Endlösungnak sincs. Egy halott kisgyerek felnőtt életének sincs.

Hatvan év telt el, s még nincs lezárva semmi. Miért vagyunk mi, magyarok ennyire elkésve? Ennek nemcsak az az oka, hogy az emberek nem szívesen néznek szembe a saját vagy atyáik bűneivel, különösen, ha nem is egészen értik őket, hanem az is, hogy a szocialista diktatúra évtizedeiben ez a téma sok okból tabunak számított. Az elmúlt tizenöt év vitái pedig nemcsak a tabut törték meg, nemcsak a megtisztító katarzis felé vezettek, hanem – aktuálpolitikai célokból – rájátszottak a legsötétebb indulatokra is.

És mégis. A hatvan év azt is jelenti, hogy talán mégis le van zárva valami. Nem olyan nagy idő, de nagyon fontos és ígéretes része a „soha többé”-nek.

A szerző a Magyar Hírlap munkatársa